Fővárosunkban április 16-17-én került megrendezésre a Vivicittá futás. A szerkesztőségből ketten is lefutották a vasárnapi félmaratont. Kata a 3. női befutó lett, ami hatalmas teljesítmény, Borinak pedig ez volt élete első ilyen hosszú futása. Az élményeikről olvashattok most, hogy milyen egy profi és egy kezdő számára az a bizonyos 21 km.


Vivicittá – éljen a város, szeresd a várost! 1984-ben gondolták ki az olaszok, hogy ezzel a felkiáltással gyönyörű, de zsúfolt és lassan lakhatatlan városaikban futásra ösztönzik a városlakókat, hogy azok futótempóban csodálhassák meg lakhelyüket, így ébredjenek rá az addig rejtve maradt szépségekre, értékekre. 1986 óta hazánkban is rendszeres a Vivicittá Városvédő Futás.” (Forrás: futanet.hu)

Teljesen azonosulni tudok ezzel a szemlélettel, mert Budapest tényleg gyönyörű, én minden egyes nap 13041285_1189137404451345_7158111504905409301_ocsillogó szemekkel, ámulva nézem – legfőképpen – a Duna környezetében levő tájat. Hiába utazok ott naponta minimum kétszer, nem tudom megunni, és egyáltalán nem túlzok ezzel kapcsolatban. Ennek ellenére a versenyen nem tudtam élvezni a látképet, mert nagyon koncentráltam, hogy sikerüljön a futás (meg hogy túléljem). Na, de hogyan jutottam el a Vivicittáig? Novemberben hoztam meg azt a szent elhatározást, hogy tavasszal lefutom a félmaratont. Már korábban is próbálkoztam rendszeresítve rávenni magamat, hogy kocogjak, de inkább kevesebb sikerrel jártam, mint többel. Végül egy lelkesítő prezentáció segített, hogy kicsit több komolysággal elkezdjem ezt a sportot. Nagyon buzgó voltam, kerestem megfelelő útvonalat, ahol nem kell az autókat kerülgetni, az internetről nyomtattam edzéstervet is, és ami a legfontosabb, másokkal közös futást szerveztem, mert ha már megbeszéltük az időpontot, akkor nehezebb ellustálkodni. Idővel a hatalmas lendület alábbhagyott, de annyira sosem, hogy feladjam, abbahagyjam. Mindig ott lebegett a cél, hogy lefussam a félmaratont. Sajnos csak lebegett. Nem voltam olyan szuper összeszedett, ahogy azt a kezdeti lelkesedésnél éreztem, és inkább amolyan ahogy esik, úgy puffan edzésterv szerint haladtam. 13048122_1189137477784671_7190906119309270090_oMikor már csak egy hét volt a versenyig, nagyon elkezdtem izgulni, mert előtte maximum 12 km-t tettem meg. Elég parázós vagyok, és már abban reménykedtem, hogy véletlenül eltöröm a lábamat, hogy ne kelljen menni. Persze nem történt ilyen, úgy hogy rajthoz kellett állni.

Számítottam rá, hogy lesznek mélypontok. Meglepő volt viszont, hogy azt hittem, sokkal hamarabb elérem, de a verseny hangulata, a tömeg sokáig vitt. Az igazán nehéz rész számomra az utolsó 4 km volt. Akkor pont szemből kezdett fújni erősen a szél, fel kellett menni a hídra, az izmaim is fáradtak voltak és már túl akartam rajta lenni. Egy kicsit lelassítottam, összeszedtem magamat és veszekedtem magamban, hogy nem igaz, megtettem 17 km-t, nehogy ez a kevéske kifogjon rajtam. Utolsó erőmmel visszatértem a tempóra, és fohászkodva bevánszorogtam a célegyenesbe.

Kaptam néhány jó tanácsot, amiket megfogadtam, és tényleg nagyon beváltak. A leghasznosabbakat megosztom veletek is: Az otthonról indulás előtt egy órával ittam sok vizet, így mire a helyszínre értem és készen álltam a rajtra, elintéztem az ügyeimet a mosdóban – ezáltal elegendő folyadékot ittam, de futás közben nem akadályozott a hasamban „lötyögés”. A frissítő állomásoknál nem hagytam ki az energiapótló készítményeket. A Duna partján 13041113_1187178557980563_5458764722133111333_onincs túl sok objektum, ami felfogná a szelet, így mikor nagyon erősen fújt (márpedig aznap elég szeles idő volt), megpróbáltam egy-egy kis csoport vagy nagyobb testalkatú ember mögé „bújni”, hogy ne akadályozzon annyira ez a külső erő. És persze a legfontosabb, csak úgy szabad elindulni, ha egészségesnek érzed magad és lelkileg is rendben vagy! Tapasztalataim alapján rengeteg múlik azon, hogy fejben is ott vagyok és úgy állok hozzá, hogy képes vagyok rá!

 

Hihetetlen érzés volt, hogy sikerül ilyen sokat futnom, ráadásul az átlagsebességem is jobb lett, mint a felkészülések alatt. Felemelő volt, hogy elértem a fél éve kitűzött célt és hogy feszegettem a határaimat. Bevallom, büszke is vagyok magamra. Csak egy valami zavart: most akkor mi legyen? Van élet a félmaraton után? A maratont hanyagolnám egyelőre, de az új célom az, hogy gyorsabb legyek. Közben pedig kedvenc hobbimmá vált ez a sport, aminek remek terápiás hatásait is élvezem.

Resch Bori


Profizmus ide vagy oda, rettenet nehéz az az utolsó 4 km. Legalábbis annak, aki nem fut rendszeresen
20-30 km-t vagy nem egy Buddha lelkivilágával szemléli azt a tényt, hogy már bő egy órája fut. De talán nem itt kellene kezdenem.

13054693_10153537062288837_250864512_o(Kata a középső futó)

Legalább 15 éve futok, gyakorlatilag mióta az eszemet tudom, rendszeresen jártam edzésre, hol úszni, hol kézilabdázni, hol atletizálni. Azt kell mondjam, hogy nekem könnyű. Mindig volt edzőm, aki megmondta, hogy mit csináljak, mindig volt társaságom, akivel lehetett beszélgetni a pályán. Minden tiszteletem az amatőr futóké, akik felnőtt fejjel vágnak bele ebbe a nagyon szép, nagyon meditatív, kissé mazochista, de szerencsére hihetetlenül gyorsan sikereket hozó sportba. Szeretem a futást, mert mindenki tud fejlődni benne, és szinte nincs is mit hozzáfűznöm Bori beszámolójához: fújt a szél, hát bebújtam egy hegyi troll mögé, szép volt az útvonal, a város körülöttem, de ezt csak a képeken realizáltam, fejben legalább annyira jelen kell lenni, mint fizikálisan, előtte egy hétig érdemes fokozottan odafigyelni az étkezésre, folyadékbevitelre és a pihenésre és igen: felemelő érzés feszegetni a határainkat, majd beérni a célba és azt mondani: megcsináltam! Képes vagyok rá!

tn_17695

A felkészülésem nekem talán az “ahogy esik úgy puffan” kategóriánál kicsit feszítettebb volt. Heti 6-8 edzéssel készültem október óta a berlini félmaratonra, ami a Vivicitta előtt két héttel volt. Meg persze a lábamban van már legalább négy országban lefutott legalább tíz félmaraton. Mégis, Berlin nem sikerült úgy, ahogy elterveztük. Ez benne van a pakliban. Újratervezés és két hét múlva rajt a Vivicittán. Elég kemény futás volt, ritkán van ekkora szél, a rakpart pedig még akkor is szeles, ha máshol nem fúj. És nekem alig másfél óráig kellett a pályán lennem. Ha eltekintünk az elvárásoktól, nekem könnyű. Minden tiszteletem az amatőr futóké! Csak így tovább! Az első félmaraton után kezdődik csak igazán az élet!

Ferenc Kata