Epilepszia, reminiszcencia, déjá vu és a jamais vu mind kézen fogva járnak. Akármiről beszélünk is, mindig kétféle irányzat közül választhatunk – ezeket nevezhetjük a „természettan” vagy a „jelenségek” nyelvének – ,melyek közül az egyik mennyiségi kérdésekkel és formai struktúrákkal foglalkozik, míg a másik minőségekkel, amelyek egy adott „világ” jellemzői.

Dr. Oliver Sacks gondolataival az ember valóságtól távoli utazásaiba kalauzolja el olvasóit, melyeknek varázsszőnyege az emberi test.

Látomások és a fiziológiai szabadság

Minden embernek megvan a saját mentális világa, sajátos belső útvonalakkal és térképekkel, és nagy többségük nem érzi szükségét ezek egyértelműen kimutatható neurológia megfeleltetését, mivel rendszerint valaki élettörténetét, annak jeleneteit, fiziológiai és neurológiai szempontok nélkül is fel tudjuk idézni, illetve el tudjuk mondani. Az ilyen szempontok feleslegesnek, ha nem is kifejezetten értelmetlennek, vagy bántónak is tűnhetnek, hiszen legtöbben – joggal – szabadnak tekintjük magunkat, vagy legalábbis szívesebben tulajdonítjuk meghatározottságunkat rendkívül összetett emberi és etikai tényezők összetettségének, mint idegi funkcióink vagy idegrendszerünk szeszélyes működésének. Néha azonban valamely szervi rendellenesség gyökeresen megváltoztathatja, tönkreteheti az ember életét, ilyenkor a neurológiai, fiziológiai megfeleltetés elengedhetetlen a megértéshez. Számos eset azonban nem gyakran kerül neurológusok, orvosok elé. Erre híres példák majd a régebbi korokból kerülnek említésre: ilyen a reminiszcencia, a megváltozott érzékelés, a képzelgés és az álomlátás. Ezen jelenségeket intenzív, személyes indulatokkal és jelentéssel teli révületeket az álmokhoz hasonlóan a nem tudatos, a misztikusabb gondolkodásúak szerint egyfajta spirituális lényeg megnyilvánulásaként az okkult jelenségek közé szokták sorolni, és nem orvosi, mégkevésbé neurológiai eseteknek tekintik. Olyannyira erőteljes a bennük rejlő feszültség, az elbeszélő jelleg, vagy az egyéni jelentés, hogy ezeket a12947037_977208545667784_624253390_oz állapotokat nem igazán lehet tünetként értelmezni. Természetüknél fogva sokan pszichózisnak vagy vallásos revelációnak tekintették őket, értelmezésüket pedig orvosok helyett pszichoanalitikusokra, gyóntatópapokra bízták, ugyanis senkinek sem jut eszébe először, hogy egy vízió esetleg orvosi illetékességű körökbe tartozik, mert ha szervi elváltozásokat találnak a háttérben, az egyesek szerint a víziók leértékelését jelenti, holott, a kóroktanban nincs helye értékeknek, értékeléseknek.

Az elkövetkező történetek, fejtegetések a révületek különböző fajtáiról többé-kevésbé egyértelmű szervi alapokra vezethetők vissza, ez azonban semmit sem von le pszichológia vagy spirituális jelentőségükből: Dosztojevszkíj előtt az Isten, avagy a világ végső rendje súlyos epilepsziás rohamok közepette jelent meg, miért ne szolgálhatnának egyéb szervi bajok is úgymond kapuként a túlvilágra?

 

Reminiszcencia és a zengzetes hangtenger

Mrs. O’C és Dr. Oliver Sacks beszélgetése során nem a hölgy nagyothallása és nyolvannyolc esztendője számítottak nehezítő körülményeknek, hanem a fejében minduntalan felcsendülő ír népdalok. Mrs. O’C elmondása szerint az egyik éjszaka közepén rádiószóra riadt fel álmából, majd rájött, hogy a zene, az a bizonyos rádió, mely csak az ő által gyermekkorából ismert énekeket sugározza, a fejében van. Dr. Oliver Sacks azonnal elektroencefalográf-vizsgálatot (EEG) szeretett volna végezni, különös tekintettel a halántéklebenyekre, vagyis az agy „zenei részére”, ám bizonyos okok miatt erre csak három nappal később tudtak sort keríteni, azonban addigra Mrs. O’C napjában csak alig egy tucatszor szórványosan hallotta a nótákat. Miután a vizsgálat során lefektették és elhelyezték fején az elektródákat, Dr. Sacks arra kérte, ne beszéljen, ne „énekeljen magában”, valamint, ha felcsendülnek fejében a dallamok, emelje meg kissé jobb mutatóujját, mely nem befolyásolja az eredményeket. Mrs. O’C a kétórás felvétel alatt háromszor emelte fel mutatóujját, és megannyiszor az EEG-tollak kattogva jegyezték le az agy halántéklebenyeiben keletkező hegyes hullámokat és csúcsokat. Ez az eredmény megerősítette, hogy valóban epilepsziás görcsei voltak, amelyek – mint azt Hughlings Jackson sejtette 12895351_970376493017656_397448719_nés Wilder Penfield bebizonyította – minden esetben a „reminiszcencia” és az élményszerű hallucinációk alapját képezik. De vajon mitől keletkezett Mrs. O’C-nek ez a furcsa tünete? Egy röntgentfelvételen a jobb halántéklebenyben agyvérzés nyomai látszottak, melynek felszívódása során a népdalok is lassan csendesedni kezdtek. Április közepére Mrs. O’C újra önmaga lehetett. Évekkel később egy újabb idős hölgy, Mrs. O’M került ugyanabba az idősekotthonába. Ő is megtapasztalta a jelenséget. Szintén nagyothalló, illetve a nyolcvanas éveiben járó gyors észjárású asszony volt. Mrs. O’M panaszai a fejében szüntelenül morajló hangokra, csengésekre korlátozódtak. Néha „távoli hangok” beszéltek hozzá egyszerre, így nem értette, mit mondanak. Sohasem említette senkinek a tüneteket, és négy évig attól félt, megőrült. Mikor egy nővértől megtudta, hogy már korábban is volt példa hasonlóra, megkönnyebbülve osztotta meg történetét. Egy napon pasztinákot reszelt a konyhában, mikor a húsvéti körmenet szólalt meg a fejében, melyet számos zsoltár is követett. Míg Mrs. O’C meggyógyult, addig Mrs. O’M fejében rendületlenül szóltak a dallamok addigra már négy esztendeje. A Mrs. O’M-en elvégzett EEG vizsgálatokból kiderült, hogy szintén zenei epilepsziáról van szó.

„Egy hónappal azután, hogy nála jártam, találtam egy cikket a The New York Times-ban Mi volt Sosztakovics titka? címmel. Sosztakovics „titka” – amint azt Dr. Dajue Wang kínai neurológus kifejti – egy fémszilánk volt, egy mozgó repeszdarab az agyában, a bal agykamra temporális szarvában. Úgy tűnik Sosztakovics egyáltalán nem akart megválni e fémdarabkától:

Azt mondta, amióta a szilánk ott van, ha bármikor oldalra hajtja a fejét, zenét hall. A feje teli van melódiákkal – mindig más és más dallam jelenik meg –, melyeknek nagy hasznát veszi a komponálásban.

A röntgentvizsgálat állítólag kimutatta, hogy amikor Sosztakovics mozgatta a fejét, a szilánk ide-oda vándorolt az agyában, amikor pedig oldalra hajtotta, a szilánk odanyomódott a „zenei” halántéklebenyhez, és ezernyi dallamot hívott életre, amelyekből “zeneszerzői géniusza táplálkozni tudott.”

Miután Dr. Sacks olvasta a cikket, átadta Mrs. O’M-nek, aki hevesen és egyértelműen tudtára adta, semmilyen hasznát nem veszi zenei hallucinációinak, rémesen zavarja, és minél hamarabb szeretne megszabadulni tőlük. Dr. Sacks javallatára a hölgy görcsgátló szereket kezdett szedni, amelyek hatására zenei rohamai azonnal megszűntek, ellenben Mrs. O’C-vel, akinek epilepsziája mind fiziológia, mind egyéni jellegét és hatását tekintve más volt. Az első hetvenkét órában folyamatosan tartó, úgynevezett status epilepticusa volt, amelyet a halántéklebenyében bekövetkezett agyvérzés okozott. Rohamai erős érzelmi töltettel jártak, mivel az agyvérzés következtében károsodtak a halántéklebeny legmélyén lévő érzelmi központok, az uncus, az amigdala és a limbikus rendszer. Mrs. O’C elemi erővel érezte át gyermekkorát, rég elfeledett otthonában édesanyja ölében ülve érezte annak megnyugtató jelenlétét. Ez a feltárult ajtó egész életében csökönyösen zárva maradt előtte, mivel öt éves korára elvesztette szüleit, és nehéz természetű, hajadon, amerikai nagynénjéhez került, és az ezt megelőző időszakról nem tudta felidézni emlékeit. Esther Salaman Összegyűjtött pillanatok c. gyönyörű könyvében az „önkéntelen emlékekről” ír, illetve annak jelentőségéről, mennyire fontos megőrizni a gyermekkor felbecsülhetetlen emlékeit, mert kifosztott és gyökértelen lenne nélkülük az életünk. Szavakba öntötte azt az örömöt, melyet az efféle emlékezés tud nyújtani, és lenyűgöző önéletrajzi példák sorát idézi főként Proust-tól, Dosztojevszkij-től.

Dosztojevszkij epilepsziás rohamait mindig rendkívül összetett mentális állapotok, pszichikus rohamok előzték meg, melyekről egy helyen így ír:

Ti, egészséges emberek, elképzelni sem tudjátok azt az örömöt, amit mi, epilepsziások érzünk a rohamot megelőző pár másodpercben… Nem tudom, hogy ez az érzés másodpercekig, órákig, hónapokig, évekig tart-e, de higgyétek el nincs az a boldogság a Földön, amiért ezt elcserélném.”

…Már megtörtént az, mit most láthatunk.

Írta Gerrit Achterberg holland költő a Déjà vu c. 1952-es versében. Számos irodalmi műben találkozhatunk a déjà vu érzés megörökítésével, többek között Dickens David Copperfield c. regényében: David-nek kétszer is része lehet egy gyorsan tűnő élményben. Gyakran társul nyomasztó érzés ahhoz a benyomáshoz, hogy jövőnknek ez a szemhunyásnyi pillanata  valahonnan már ismerős nekünk, a francia irodalomban a déjà vu-t „un sentiment pénible”-ként jellemezték. A déjà vu egészen váratlanul zökkent ki bennünket a megszokott kerékvágásból, megzavarja az asszociációinkat, és ez a múló zavar nyugtalanítható lehet. Nem tudható, hogy ez az érzés hozzátartozik a déjà vu-höz, vagy annak következménye. 1994-ben a Brain c. folyóírat – melynek hasábjaiban Hughlings Jackson angol származású neurológus is publikálta eredményeit – közölt egy, a párizsi Hőpital Sainte-Anne-ban végzett klinikai célú kísérletek EEG méréseinek hosszú sorát tartalmazó cikket. A kísérletet olyan tizenhat epilepsziás betegen végezték, akik aurájukban (melynek a roham előtti komplex állapotot nevezik) „álomállapotot” éreztek. A déjà vu- vel kapcsolatos eredményeik nem várt fogásnak számítottak, mivel vizsgálataik csupán az „álomállapotért” felelős agyi koordináták meghatározására korlátozódtak, mivel a kutatásban résztvevő betegeket nem lehetett gyógyszeres kezeléseknek alávetni. Méréseik fő célja, hogy megállapíthassák és később operációval eltávolíthassák a rohamok gócpontját: gyenge altatással tíz elektródát helyeztek el a betegek agyában, melyeket több, mint öt órán keresztül benn is hagytak. Az altatásból magukhoz térő betegek agyában lévő elektródákba a vizsgálatot végző személyek egy millimásodperc erejéig gyenge áramot vezettek, mellyel epilepsziás rohamot idéztek elő. A vizsgálat egész ideje alatt élményeikről kérdezgették a betegeket. Elmondásuk alapján egyik esetben déjà vu tranceérzését váltották ki, majd ugyanazzal az elektródával való ingerlés az idegenség érzését keltette, melyet jamais vu-nak neveznek. A vizsgálatot végző személyek az EEG mérések eredményeit a betegek szubjektív beszámolóival összevetve arra az eredményre jutottak, hogy az „álomállapot” két agyi struktúra, az amigdala (félelem ill. megkönnyebülés érzetet okozhat), illetve a hippokampusz (alapvető fontosságú az emlékezés szempontjából) ingerlésével áll kapcsolatban. A jelenleg legjobbnak tűnő sejtés szerint az epileptikus déjà vu olyan neuronális hálózatban keletkezik, melyben az amigdala, a hippokampusz és a temporális lebeny egyszerre aktív. A temporális lebeny feldolgozza az aktuális tapasztalatokat, és továbbvezeti a hippokampuszhoz, azonban a hippokampusz egyidejű aktivitása előidézi, hogy a beérkező információkat emlékként értelmezi a tudat. Ennek az emléknek az időbeli behatározása hiányzik, hiszen nem is emlék, azonban valamennyi – abban a pillanatban – feldolgozott élményhez a hippokampuszhoz elválaszthatatlanul hozzátartozó ismerősségérzet társul. Végül pedig az amigdala aktivitása gondoskodik a fenyegető veszélyérzetről. Neurológia értelemben az „új, mely ismerősnek tűnik” és az „ismerős, mely idegennek tűnik” érzések közel vannak egymáshoz, így az azonos elekrtódákkal stimulált területek könnyedén kiválthatták az egymásnak ellentétes állapotokat.

__a_state_of_trance___by_encore-d3vhgpjFelmerül a kérdés, hogyan kapcsolódnak a leírtak a mindennapi, sokak által tapasztalt déjà vu érzéshez, hiszen nem rohangálnak az utcán elektródákkal a fejükben az emberek.

A déjà vu tehát háromszoros érzéki csalódás, és bármennyire is enyhe és éteri is az élmény, hatására összezavarodunk, néhány pillanatig elidőzünk annál, amit átlagos körülmények között asszociációk folyamatos áramlásaként érzékelünk. Egy olyan élmény megkettőződése, mely egyszerre új és ismerős, rögtön előidéz egy másik, introspektív jellegű megkettőződést, mely nem más, mint saját élményünk ámult megfigyelése, melyet tükör-effektusnak neveznek, és közös minden déjà vu-ben. Ettől eltekintve alapvető különbség, hogy vannak spontán fellépő, vagy elektromos ingerléssel kiváltott, illetve neurológia zavar eredményeként is létrejövők, mint páldául a fent említett epilepsziás rohamok kezdetét is jelentőek, vagy a hosszabban fennálló skizofrén tévképzetrendszer elemévé is válóak.

Néma Judit

nema.judit@nyuz.elte.hu