A huszadik század egyik géniusza. Elméjének laboratóriuma mind az angol, mind az orosz mondatelemek kincsestára, mellyel a művészi teremtés végső határait kutatta.

Vladimir Nabokov, orosz származású amerikai író, műfordító, kritikus, elismert entomológus és sakkfeladványszerző, akinek hihetetlen gondolati és nyelvi gazdagságából születtek meg a világirodalom ragyogó drágakövei is. Az elkövetkezendő írás az ő zseniális munkásságának, fordulatos életének, illetve a lepkék iránti olthatatlan vonzalmának útvesztőjébe invitálja csupán egy szemrebbenés erejéig a szíves olvasót.

Nézd a harlekint!

Ezen a címen jelent meg 1974-ben Vladimir Nabokov (1899-1977) önéletrajzi ihletésű, ám nem kevésbé fondorlatos és homály övezte regénye, melynek megbízhatatlan hőse és egyben narrátora oly nagyban hasonlít az íróhoz, és mégis inkább szöges ellentéte. A könyv fordulatokban gazdag, kalandos cselekményén átsiető, gallérjukat szemük elé húzó, illetve a látomásszerű miliőben lubickoló szereplőgárda egymást keresztező vagy fürtszerűen követő történetei, a narrátorhoz fűzött viszonyuk, a mű titokzatossága ellenére olykor mégis újra megdobbantja az író életének egy-egy momentumát, aki egy percre csalóka játékosságát félretéve fellibbenti a saját emlékeit és gondolatait sejtető függönyt.

Vladimir Nabokov 1899. áprilisában Szentpétervárott látta meg a napvilágot. Az előkelő körökből származó ifjú író első verseskötete 1916-ban jelent meg néhány klasszicizáló poémájával. Édesapját, aki neves liberális politikus, ügyvéd, újságíró, a forradalom idején rövid időre letartóztatják, majd a család 1919-ben Angliába emigrált, ahol Nabokov egy általa is alapított, orosz emigráns lapba publikált. Elvégezte a cambridge-i Trinity College-t. Később Berlinben telepedett le, ahol nyelv- és teniszoktatásból, fordítói munkákból élt. 1922-ben apját tévedésből egy orosz monarchista merénylő meggyilkolta. Az eredeti célpont Pavel Miljukov, az Alkotmányos Demokrata Párt száműzetésben élő elnöke volt, akinek abban az időben Nabokov apja menedéket nyújtott. Nabokov művészetében örök nyomot hagyott az emlék, leghíresebb példája Lolita c. regényében Lolita édesanyjának váratlanul bekövetkezett halála. 1920 és 1940 között nyolc regénye jelent meg V. Sirin néven, oroszul. 1925-ben házasságot köt Vera Jevszejevna Szlonyimmal. Közös életük az író haláláig, 1977-ig tartott, szerelmükből egyetlen fiúgyermekük, Dmitrij született.

1937-ben Párizsba költözött, ahol orosz nyelven megírta a Lolita első verzióját, melyet legkedvesebb letöltéstémájaként tartott számon. Megismerkedett James Joyce ír regényíróval, és Rahmanyinovval, aki pénzt adott kölcsön, így tudott 1940-ben családjával az USA-ba hajózni, ahol felvette az amerikai állampolgárságot. A Stanford, majd Cornell egyetemen az orosz irodalom professzora volt. Előadásai nagy tudásról tanúskodtak, diákjai előadói stílusát briliánsan szatírikusnak nevezték. 1955-ben megjelent Lolita c. regénye, mely meghozta számára a végső áttörést az irodalmi életben és anyagi függetlenséget nyújtott. Nabokov visszatért Európába, ahol a lepkék iránt érzett szenvedélyének hódolt, lepkegyűjtő expedíciókat szervezett, és az írásnak élt. Utolsó éveit Svájcban töltötte, állandó lakhelye feleségevel a Montreux Palace Hotel. Svájcban is folytatta entomológiai kutatásait, és a lepkevadászatot: gyűjteménye halála után a Lausanne-i Állattani Múzeum tulajdonába került.

Több regényét is, többek között a Lolitát, a huszadik század egyik legellentmondásosabb regényét, melyet 1956-58 között Párizsban betiltottak, és 1958-ig sem az USA-ban, sem Angliában nem jelenhetett meg, maga fordítja orosz nyelvre.

1977-ben súlyos vértolulásos hörghurutban veszítette életét a lausanne-i kórházban. Halála előtt a The Original of Laura c. regényen dolgozott, melyet 125 kézzel írt indexkártya formájában hagyott hátra. Megkérte feleségét és fiát – mint irodalmi hagyatéka megbízottjait –, hogy égessék el a befejezetlen szöveget, ám ezt egyikük sem tudta megtenni. Vera 1991-ben bekövetkezett halála után Dmitrij eredeti formájában adatta ki a regényt, mely hazánkban Laura modellje címen jelent meg egy, az írói elme működését, az alkotói munka folyamatát tükröző patchworkként, mely személyes közelségbe hozza a zseniális írót, és személyes élményt nyújtva kápráztatja el olvasóját szellemének nem mindennapi élvezeteket nyújtó, rendkívül esztétikus gyümölcseivel.

Számos művét megfilmesítették: a Lolita két leghíresebb filmfeldolgozása Stanley Kubrick és Adrian Lyne (főszereplők: Jeremy Irons, Melanie Griffith, Dominique Swan) rendezők nevéhez fűződik.

(teljes film elérhető itt)

A múzsa boncolása és az ihletet szabdaló szikék birodalma

Kritikusai Nabokovot sokszor támadták „steril művészete” miatt. Jevgenyij Jevtusenko szerint például „prózájából kihallani a sebészeti szerszámok zörejét”.

Nabokov műveiben a modernizmus és posztmodernizmus irányzatait követte. Írásaira jellemző az összetett cselekmény, a tekervényes nyelvi játékok, betűrímek. Mint író hitt az egyéniség fontosságában, és visszautasította annak mindennemű korlátozását. Művészetére erős hatást gyakorolt szinesztéta mivolta. (Egyik kedvenc zeneszerzőm Alexander Scriabin is szinesztéziás volt.)

Röviden és lilán-sárgán-kéken-zölden a szinesztéziáról

Mi is a szinesztézia lényege? A „szín-terület” és a „szám-terület” az agyban közvetlenül egymás mellett helyezkednek el az orsó alakú tekervényben (gyrus fusiformis). A szinesztézia örökletes, melyet egy gén mutációja okoz és folyományaként létrejön ez az abnormális kereszteződés: a szinesztéta illető akárhányszor lát – a példánál maradva – egy számot, lát egy ennek megfelelő színt is.

synesthesia-calendar

Mindenki úgy születik, hogy az összes agyterülete össze van kötve egymással, majd ezek később lenyesődnek, és így alakul ki az agy jellegzetes szerkezete. Tehát, ha van egy gén, mely a lenyesést végzi, és az mutálódik, ennek következtében bizonyos területek között a nyesés elégtelen lesz. Amennyiben ez a „szám- és színterület” között történik, szám-szín szinesztéziával állunk szemben, ám ez más esetben lehetne hang-szín, betű-szín stb. szinesztézia is.

Mi történik, ha ez a gén az egész agyban kifejeződik és így minden terület összeköttetésben marad?  Művészeket, írókat, költőket a metaforikus gondolkodás tesz hasonlóvá: látszólag egymástól független gondolatokat képesek egymással kapcsolatba hozni, melyet látszólag vékonyka határ választ el a skizofrénekre jellemző hasonló tünettől.

Ha feltételezik, hogy több a kereszteződés, illetve a különböző fogalmak különböző agyterületekhez köthetők, ezáltal erősebb hajlam alakul ki a metaforikus gondolkodásra és a kreativitásra azokban, akik szinesztéták, máris magyarázatot nyer, miért van nyolcszor annyi szinesztéziás a költők, művészek között.

headmusiched

Mindenkinek van egy érzék-közi, egy szinesztéziás absztrakciója, mely buta érzékcsalódásnak tűnhet, ám varázslatos a szintén az orsó alakú tekervényben történő „közös nevező” megtalálása, mikor is például a „kiki” szó hatására a fotonok adnak egy mintázatot, mire a fülben történő szőrsejtek adnak egy azonos mintázatot. Ezáltal tudjuk két ábra közül eldönteni, melyik képviselheti a kiki, illetve melyik képviselheti a buba szót. Az első képen egy paca, a másodikon krikszkraksz szerepel. Az emberek 99%-a krikszkrakszot nevezné kikinek. Ez a primitív absztrakció az orsó alakú tekervényben történik. Úgy állapították meg, hogy, akiknél sérült ez a terület, képtelenek voltak a kiki-buba szavak ábrákon való felismerésére, illetve teljesen elveszítették a metaforikus gondolkodás képességét. Az embernél ez a terület nagyjából nyolcszor akkora, mint a fejletlenebb főemlősöknél és egy igen érdekes színtere lehet a sajátos emberi tulajdonságok kialakulásának, meglétének, mint a kreativitás, metaforák, absztrakció, melyet a filozófusok már egy ezredév óta tanulmányoznak, illetve a modern képalkotó technikával a jelenkor tudósainak is lehetőségük van a folyamatok beható tanulmányozására.

 

Az úri passzió13045392_987932957928676_791354985_n

Írói tevékenységén kívül Nabokovot elismert entomológusként is számon tartják: a lepkék rendjéről (ordo lepidoptera) szóló szakmunkája „szűkebb” szakmai körökben jól ismert, mivel Nabokov a lepkék csak igen kicsiny családjával, a Boglárkafélékkel családjával (Lycaenidae) foglalkozott behatóbban. E területen több igazán színvonalas és tudományos szempontból is alapvető munkája született, melyeket ma is idéznek.

Azt olvastam a részben ön által jegyzett, a Nabokov Studies 1996/3-as számában megjelent tanulmányban, hogy Nabokov nem volt elméleti biológus, nem szerzett tudományos fokozatot. Ebben az írásban, amelyet a New York-i Kurt Johnsonnal és G. Warren Whitakerrel együtt a Nabokovval íróként foglalkozók számára készített, abból a kérdésből indulnak ki, neves kutató volt-e ő, vagy műkedvelő milyen választ adna most erre a felvetésre?

Nehéz kérdés. Van olyan képzett biológus, aki éppen képzettsége miatt képtelen tudományosan tesztelhető, ráadásul izgalmas hipotéziseket fölállítani. A konvenció rácsa veszi körül. Amolyan jó szakmunkás marad egész életére. Viszont vannak zseniális műkedvelők, akik saját szorgalmukkal képesek elsajátítani az akadémiai technikákat és behatolni a számukra tulajdonképp tiltott területre. Nem kell Nabokovig menni Svájcba. Maradjunk itthon, vegyük Csontváryt, aki, tudjuk, végigrajzolta a Hermész-füzeteket, és alaposan kitanulta a szakmát. Vagy a bécsi Schönberget, aki harmincévesen kezdett zongorázni, és talán az egyik legjobb zeneelméleti könyvet írta. És festőnek se volt rossz. Sorolhatnám; Nabokovnak mindenesetre voltak eredeti ötletei, és ott a Harvardon épp akkoriban lüktetett igencsak erősen az evolúciós biológia ütőere. De hogy válaszoljak: Nabokov egypár elmélete igenis progresszív volt. Támadták is érte. Később kiderült, miben volt igaza, és miben tévedett. De ami biztos, az biztos: gondolkodott, használta az agyát.”

(Részlet Szilágyi Zsófia interjújából Dr. Bálint Zsolttal a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársával)

Habár Nabokov elsősorban hírnevét, és főként azt, hogy ma is beszélünk róla mint lepkész, elsősorban

Vladimir Nabokov (1899-1977), forfatter.

Vladimir Nabokov (1899-1977), forfatter.

írói karrierének köszönhette a rendszertani berkekben – sajnos, a kor divatjának áldozva, a „lepkészés” úgymond úri passziónak, hobbinak számított akkoriban, így Nabokov is csak egy volt a szabadidejét okosan eltöltő férfiemberek közül – az biztos, hogy egy lepkekutató nem fikciókkal, hanem evidenciákkal foglalkozik: Nabokov egyetlen tudományos írásában sem hivatkozik irodalmi munkásságára. Fölösleges is lett volna, mivel a szakbarbárokban nem szűkölködő szakmabeliek aligha foglalkoztak volna az író Nabokovval. Ez nem pejoratív, hanem magától értetődő: a lepkék egyszerűen annyira gyönyörűek, hogy nem is lenne igény más dimenziókra.

Nabokov gyermekkorában egész iparágak épültek a lepkészetre: asztalosfiókokat, feszítődeszkákat, megfelelő bútorzatot készítettek, míg kisiparosok gyártották a hálókat, speciális tűket és csipeszeket, és a ruházatot. Ellentétben a puritán neveltetésű Hermann Hesse-vel, akinek jobb híján kartondobozban kellett tartania lepkéit, Nabokovnak minden megadatott a hobbi magasszintű műveléséhez, melynek csúcsát a család nyári dácsája a környező berkes-ligetes, nyugat-szibériai növény- és állatvilággal, ami valóban nagyon, de nagyon gazdag lepkékben. Mit jelent voltaképpen egy lepke felfedezése, leírása, elnevezése? A lepke az ember nélkül is él: szaporodik, sütkérezik, így felfedezése csak a tudomány számára történik. Ki kell jelölni egy típuspéldányt, a nevezéktan nemzetközi szabályai szerint el kell nevezni egy kéttagú latin névvel, eztán következi az egyed meghatározott módszerekkel történő leírása, majd az eredmények tudományos folyóiratban való publikálása. A típuspéldány alá egy piros cédulát kell tűzni, melyen az adott latin név és a publikálás helye, illetve ideje van feltüntetve. Ez a példány lesz az adott név hordozó típusa. Ezután a példányt megvizsgálják a „kételkedők”, akik nem hisznek a tudományban újként leírt faj önállóságában. Bizonyítékokkal kell megcáfolniuk a felállított hipotézist, miszerint ez itt egy önálló faj. Hogy miért éppen a boglárkafélékkel foglalkozott Nabokov? Talán a Harvard gyűjteményében lévő, akkoriban rosszul meghatározott boglárka-anyag indított el benne valamit, no az akkor megszerzett állást, szintén a Harvardon. „Amit a legjobban szeretek: írni, sakkozni, lepkékre vadászni” – mondja. A Harvard Egyetem Összehasonlító Állattani Múzeumában töltött dolgos esztendőket utólag is élete legboldogabb időszakának nevezi. (1948-ig dolgozott ott irodalomprofesszori állása mellett.) A tudomány és a fantázia álomszerű szülöttjei voltak Nabokov képzelt lepkéi, melyek mindegyike mutatja azt a jellegzetességet, ahová a generikus rendszerbe besorolta. Találunk Arlequinus arlequinus vagy Eugenia onegini nevű fiktív lepkéket, mind kedves és művészi értékűek, de csak azon egyszerű oknál fogva, hogy Nabokov maga rajzolta őket, feleségének, Verának. Egész életműve milliárd kis lepke, melyek szállnak, csapongnak, szárnyaikkal verdesnek, nemcsak a sorok között, hanem mögöttük is, egy zseniális gondolkodó létének apró pendüléseiből fonódó szimfónia.

13090318_987935607928411_65813287_n