Ellátogattunk a VIII. kerület szebb napokat is látott barnamezős területére, amely roppantul átalakult a rajta kisarjadt ázsiai kereskedelem miatt.
Túránk során első állomásnak a két évvel ezelőtt bezárt Négy tigris piacot, illetve annak hűlt helyét választottuk, így elhaladtunk a Józsefvárosi pályaudvar mellett is. Bár sokan nem tudhatják, az Orczy térnél található épület volt a MÁV első pályaudvara, melyet 1867-ben adtak át a forgalomnak, és egészen 2005 végéig működött, noha a ’90-es években kifelé költöző ipar és a hanyatló áruforgalom megpecsételte sorsát. Jelenleg megújulva, Holokauszt-emlékhellyé alakítva tengeti napjait.
A piac kietlen, már-már posztapokaliptikus, némi fotóeffekt hozzáadásával el lehetne hitetni az emberrel, hogy atomtámadás romjait nézi. A bódék romjai, megcsonkított és szakadt próbababák testei kupacokban fekszenek, a köztes teret szemét tölti ki. A kerület vezetése, ahogy eme információ később megerősítésre is került, szabadidőközpontot vagy sportlétesítményt tervez a területre, melyet az esetleges olimpia során is használnának, ám a megvalósításból még az első kapavágás sem látszik. Az árusok még a terület bérlőjének kipaterolása előtt átköltöztek a Ganz-telepre, ahol némileg rendezettebb körülmények között árulják portékáikat, ezzel a híres-hírhedt „Józsi” örökre bezárt. A vég nem volt váratlan, a MÁV mint a terület tulajdonosa már 2013-ban felmondta a szerződést az üzemeltető Komondor Kft.-vel, utóbbiról később még szó esik.
A kopárságnak konkrétan hátat fordítva rögvest szemben találjuk magunkat a komplexum bejáratával, felette méteres, emberi szem által megkerülhetetlen tábla hirdeti piros alapon fehér betűkkel: ÚJ PIAC.
Hogy mi is volt ez egykoron? A Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak műveleti területe, ahol a kezdetektől fogva a vasút körül forgott a világ. És mi volt a kezdetek előtt? Mezőgazdasági területek alkották a civilizáció első vonalát, hiszen a városkapu csak a jelenlegi Kálvin térnél állt. Eme 42 masszív hektár közepén katonai temetőt létesítettek, amelyet a ’48-as szabadságharcban elesetteknek ajánlottak. A XVIII. század végén kialakításra került az Orczy-kert, ide pedig eredetileg a Tisztviselőtelephez hasonló kisvárosias, sugaras hálózatú lakóövezetet kívántak építeni. A XIX. század második harmadában lezajló rohamos gazdasági fellendülés viszont teret kellett engedjen az iparnak, így a vasúti gépgyártás vetette meg lábát. Egy belga-magyar, majd svájci-magyar cég csődje után 1870-ben érkezett meg az, melyet 1925-től, a győri ágyúgyárral való összevonásától MÁVAG néven ismerünk. 1908-ban megkezdték a gyár munkásainak szánt Kolónia építését a Golgota út mellett, s alig egy évvel később már be is fejezték. Ekkorra az olvasztókemencék épületei és a szerelőcsarnokok sűrűsödése megkövetelte a temető birtokbavételét, így az utolsó addig beépítetlen terület is új funkciót nyert, a területi növekedés lezárult. A gyárváros jelentős része a Ganz Művek kezében volt, amely az 1950-es évek államosítása nyomán és a munkafolyamatok közeledéséből kifolyólag ’58-ban egyesült a MÁVAG-gal. Ezen lépéssel a hazai ipar zászlóshajójává vált 20 000 dolgozóval, óriási területén több mint 300 épülettel, ahol dízel- és villanymozdonyokat, villamosokat, turbinákat, szivattyúkat, híd- és vasszerkezeteket, később még atomerőművi berendezéseket is előállítottak. A hajdan magas színvonalú, szervezett termeléshez olyan ikonok kapcsolhatók Ganz Ábrahám mellett, mint Bánki Donát, Zipernowsky Károly vagy Kandó Kálmán. Tény, hogy Latin-Amerikában máig üzemben vannak az itt gyártott gépek, viszont az is, hogy a bukás csak idő kérdése volt. Piaci verseny hiányában ugyan akármit el tudtunk adni a korlátlan piacot jelentő Szovjetuniónak, ám ez az innováció hiányát is jelentette, amely válságba sodorta a céget, mely végül 1987-ben tulajdonviszonyilag és térhasználatilag is feldarabolódott. Bár a Ganz jogutódjai még használnak csarnokokat, a privatizáció során keletkezett 30-40 vállalat helyett ma már több száz tulajról beszélünk.
Haladjunk tovább, kérem, nincs itt semmi látnivaló. Ó, de nagyon is van! Az említett táblát elhagyva egy végtelenül színes-szagos kavalkádban találjuk magunkat, mely a maga káoszával város a városban, méghozzá egy teljesen más fajta, mint amihez Budapesten hozzászoktunk. Az átalakítások, toldások, elkerítések, tatarozások és elhanyagolások kusza hálózata egyszerre visszataszítóan züllöttnek és hívogatóan izgalmasnak hat. Noha ezt a kis sétát fényes nappal tettük meg, az erre tévedő könnyen láthatja lelki szemei előtt a nagyvárosi kínai negyed éjszakai életére jellemző filmszerű képét, szivárványszínű neon hirdetések fényeinek játékát a csatornanyílásokból áradó gőzben, a pocsolyák tükröződéseiben. Az ide bevándorlók magukkal hozták a kultúrájukat is, beleértve a gasztrokultúrájukat és sajátos térhasználatukat is, melyek a hazaival keveredve olyan roppant egyedi hibrid megoldásokban csúcsosodnak ki, mint például az egyik ételárus bódé által hirdetett „kínai lángos” vagy a gigászi 
csarnokokon belül, nem kifejezetten legálisan felépített szűk utcahálózat. Egyre beljebb haladva olyan érzés támad az emberben, hogy alig néhány lépés megtételével ezer kilométereket haladt és a bolygó egy teljesen más pontján lyukadt ki. A látképet kitöltik a számunkra olvashatatlan hirdetőtáblák, sikátorokkal átszőtt régi-új épületek, a sok esetben külföldi rendszámú luxusautók mellett elhaladó, kartondobozokkal magasan megrakott platójú, három kerekű Tuk-Tuk-ok, teherautókból ki- és bepakoló, izzadó munkások, csiricsáré üzletrészek előtt unatkozó eladók és méregdrága öltönyben konstans telefont lóbáló üzletemberek. Mindezek mellett az egészet belengi a szagok-illatok keveréke, amiből egyaránt kiérezni a gyrost, a pekingi kacsát, a benzint, a gépzsírt, az olcsó parfümöt, a drága parfümöt és az ambíciót. Rengeteg ambíciót. Mert itt mindenki feljebb akar jutni. Komolyan elgondolkodtam a képet szemlélve, melyen szinte minden eladó, erre a több száz tonnányi holmira tényleg van igény? Gyakorlatvezetőnk, Berki Márton minden bizonnyal gondolatolvasó lehet, ugyanis fél perccel későbbi elmondása szerint a budapesti kínai kolónia az egyik legnagyobb Európában, s a töménytelen árut innen terítik szét. Ahogy majd később az önkormányzati bemutató térképén láthattuk is, e minivárosban roppant szétszórtan oszlanak meg a tevékenységek. Az egyik, modernizált csarnokban az országszerte alkatrészeket forgalmazó Bárdi Autó telephelye kapott helyett, másikban több kínai cég raktára foglalja a helyet néhány játék- és ruhaüzlettel egyetemben, a harmadik, igen zajosban pedig tartályfenékgyártás zajlik. Etnikailag ugyancsak sokszínű a környék. Míg a Hungária körút és a Kőbányai út felőli külső oldalon afgánok és törökök árulják a dohányt, telefonokat, szőnyegeket, addig a benti sikátorok saját, nem hivatalos utcanevet kaptak, konkrétan Vietnam, Sanghaj vagy Kínai út.
Na de visszatérve az ambícióra, hogyan is kerültek ide? A kínai kereskedők kirajzása a ’80-as években kezdődött, eleinte a Szovjetunióba, ahol például a transzszibériai városokat használták ki áruik eladására. Ebben az időszakban Kelet-Közép-Európában épp hiánygazdaság volt, Kínában pedig éppen recesszió. 1988-ban kétoldalú megállapodás született, melynek keretében ’89-től eltörölték a vízumkötelezettséget. Az ekkor történt Tienanmen téri mészárlás, illetve a szabad bevándorlás lehetősége tömegesen mozgatta meg őket. Sokan szabadabb világba vágytak, mások a vagyonukat akarták kimenekíteni az országból. Ugyan kevesek fejében merült fel Magyarország mint végcél, hiszen az átlag kínai emigránsoknak továbbra is Amerika, Ausztrália volt a nagy álom, az Európába eljutni akarók számára jó ugródeszkának tűnt. Az érkezők közt sok értelmiségi, művész, orvos és tisztviselő is akadt, volt, aki éttermet nyitott vagy épp harcművészetet oktatott. Sokak kezdtek jobb híján piacozásba, a kínai állam pedig támogatta is őket, meghitelezte az exportált árut. Utóbbiak a pesti külvárosokban, a KGST-piacok megszűnése után találtak lehetőséget az olcsó áruk adásvételére. Ha lehet így nevezni, a transzszibériai expressz formájában újraéledt a Selyemút, a Peking-Moszkva-Budapest vonal vagonjai zsúfolásig teltek olcsó fehérneműkkel és cipőkkel. A vízummentesség 1992-ig tartott, ezalatt nagyjából 40 000 kínai lépett az országba, melyből a második generációsokkal együtt hivatalosan 100 000 él hazánkban, a becslések alapján pedig körülbelül 30.000 Budapesten. Mindenképp említésre érdemes, hogy legnagyobb részük Pekingből, ill. Csöcsiang és Fucsiang tartományokból érkezett, ezért a hozzánk eljutott kínai kultúra voltaképp csak e területek egyediségeit viseli magán, beleértve a gasztrokultúrát is.
Felmerülhet a kérdés, miért nem igényeltek magyar állampolgárságot. A válasz úgy szól, hogy 
amennyiben egy kínai ember más ország állampolgárságát felveszi, úgy automatikusan elveszíti a kínait, így alig 100-an éltek a lehetőséggel. E megoldás nem kifejezetten vonzó számukra, ugyanis az elvándorolt kínai lakosság a szerencséjét megcsinálva szeretne visszatérni szülőföldjére. Megjegyzem, addig sem ülnek tétlenül. Európába érkezve a KGST országaiban, főleg lengyel piacokon és aluljárókban kezdtek árulni, majd a kinti didergést követően épületeket béreltek, alkalmazottakat foglalkoztattak, sokan egész hálózatot építettek ki. Megvetették a lábukat a VIII. és X. kerület felhagyott ipari területeiben, kibérelték a belvárosi megüresedett üzleti tereket, például a Rákóczi úton, valamint újonnan létrejövő területekre is beköltöztek, teszem azt, Újpalotára, ahol megalakult a Budapest China Market, és olyan teljesen zöldmezős beruházásokba fogtak, mint egy kínai-magyar iskola. A korábban említett Komondor Kft. kezdte el őket szervezni és 1997-ben megszületett a józsefvárosi Négy Tigris Piac. Noha Budapesten nem alakult ki klasszikus kínai negyed, a Ganz-MÁVAG telepi „Európa Kereskedelmi Központ” áll legközelebb hozzá írásjegyeivel, saját újságával, tévéadásával, nyüzsgésével.
Józsefváros önkormányzatára érve előadást tartottak nekünk a kerület múltjáról, aktuálisan folyó fejlesztésekről és a jövőbeli tervekről. Ami ezt a kínai kolóniát illeti, a városvezetőség szeretné visszaállítani az eredeti utcaszerkezetet, ám ez komoly akadályokba ütközik. Kisebbik probléma az engedély nélkül felhúzott épületek jelenléte a területen, sokkal komolyabb viszont az egyes részek kihez tartozása. Jelenleg, és évek óta, információszerzés zajlik a tulajdonosi viszonyok felmérésére, mely fájdalmasan lassan zajlik. Az épületállomány nagy része magánkézben van, lévén a ’90-es évek privatizációja folyamán potom pénzért hozzá lehetett jutni, egyes tulajok pedig külön-külön is tucatnyi vásárlónak vagy bérlőnek adták tovább, akikkel a tárgyalás ügyvédek és tolmácsok mellett lehetséges vagy egyenesen kivitelezhetetlen az elérhetetlenség miatt.
Hogy ez az ázsiai lótusz virág-e vagy gyom, mindenki döntse el maga.