VI.
Az üvegcserepek szörpöt hintáztattak a padlón. A lakótársad a függönybe csavarodott, és felsőtestével hátrahajolva nézett velem farkasszemet. Nekiesett a franciaablaknak, és kivágódott a balkonra. Azt kívántuk, bárcsak átbukfencezett volna 
a vasakon. Copfja a nyakába oldódott, és a fogai elfehéredő ráncokat húztak a lüktető bordó ajkakba. Szemei megrebbentek, és száz madarat vert föl a vezetékekről az égbe. Visszalépett a szobába, és összesodorta a tenyerében maradt hajcsomót. Máskor csak hallgatott, vagy nyalta a vakolatot. Mindig csak gondoltál rá, de sosem mondtad, ki ő. Hajnalban találtak rád egy vitátok után. Rózsákat gyűrtél szorításoddal a terítőbe. Nyakadba az az ezüstös csillogású huzal metszette villámló töviseit, amelyik gyermekálmaid ugrókötele volt a hős araukáriák mesés rengetegében. Megmentettek.
Régen nem vagy halálosan fontos – gondoltad rólam. Angyali paródiája volt ez az évtizedekkel ezelőtti sorozatos öncsonkításoknak.
VII.
Recegve süllyedt a neon. A kórházi mennyezet pókként ereszkedett alá, majd kék és bordó lampionok világították körbe a vésett falakat, kristályos fényben égtek a színek, és a lecsüngő indák között tekergőző és rázkódó pipafüstöt szívtad a tüdődbe.
Garbód egy kioldott fonalát húztam magamhoz, és karommal körözni kezdtem vele a fejed felett, míg meg nem szűnt a válladig. Ajkaimmal sziklahasadékot kerestem a hideg felületen – úgy éreztem forró rézre léptem, sistergett a talpamban a zsírpárna, gyöngyözött a fémlapon – és a szőrszálak lassan emelkedtek sípcsontjaimról. Lábujjaim legyezőként nyíltak sorban, és lassulva tapadtak össze fehérre préselve a körömágyakat, egy izzadtságcsepp a bokámig kígyózott, és a homokra cseppent. Ezüstszőrös lepkék borzolták fel az éjszakát, és az szivárvánnyá folyt, belesimult a lágy tölcsérekbe, melyekben a csillagokon át lassan lecsöpögött a körülöttem porzó föld.
VIII.
Kezeimen rongyosan gyűrődött a bőr, mint egy ázott tengeri teremtmény kocsonyásan rázkódó testrésze – szeretted volna hinni, hogy most tértem meg az óceánból. Csókoltam a nyakadon végiggombolt rózsaszínű blúzt, míg a parton hullottak a percek, és a fejünk felett halkan roppantak a csillagok. Aztán belesúgtam a füledbe. Először ráncaidba fekete mélyedések húzódtak, talán megszűnni készültél, majd a kezed után nyúltam, nehogy elveszítselek, de te könnyedén beletáncoltál a vegytiszta természetbe, és eltűntél örökre. Addig nem gondoltam, hogy az áttetsző komorabb árnyalata a sötétségnek.
(Megrezzent az éter, és homlokomra cseppent az ég hideg összeomlása.)
Varga A.