A jazz bár félhomályában, leosonva a lépcsőn, kezemet végighúzom a téglafalon, hallgatom az ordító trombitát és várom, hogy J. K. Simmons előlépjen a dohányfüstből. Imádom ezt az atmoszférát, és nagyon szívesen élem bele magam ebbe a környezetbe bármilyen narratíva keretében. Korábban is szerettem a jazzt, azonban a 2014-es Whiplash volt számomra az az alkotás, az a szerzői és előadói bravúr, ami megteremtette az igazi hangulatát a jazz kultúrának.
Most pedig itt vagyunk és a rendező, Damien Chazelle új filmmel érkezett meg a mozikba. Kaliforniai álommal, de maradjunk inkább a La La Land-nél, szerintem sokkal hűebb az eredeti cím ahhoz a világhoz, amit ez a film felépít. Voltak elvárásaim, hiszen a Whiplash-t valóban a legnagyobb filmélményeim közt tartom számon, de tudatában voltam annak, hogy egy musical filmet fogok látni. Erős prekoncepcióim voltak, noha egészében sosem láttam még ilyen típusú alkotást, de talán részletben sem.
Mindezek miatt az első nagy kollektív dalra fakadás eléggé megrázó, sokkszerű élményként hatott rám. De innentől, miután belehelyezkedett a néző a világba, már egészen szórakoztató és koherens az, amit lát. A történet szerint Mia (Emma Stone), a színészi ambíciókkal rendelkező lány rendszeresen csak elutasítást kap a meghallgatásokon, és azon tűnődik mihez is kezdjen az életével. Eközben megjelenik a színen Sebastian (Ryan Gosling), a jazz zongorista, aki szintén egy nagyobb karrierválságot él meg éppen. Mivel mégiscsak egy romantikus történetről van szó, így az ő kapcsolatuk alakulását, és ambícióik, vágyaik kibontakozását kísérhetjük figyelemmel.
Az a helyzet, hogy a film nem visz túlzásba semmit, minden elemet pontosan és jól időzít, a dalok tényleg jók, még önmagukban is. (Én azóta is rendszeresen hallgatom a soundtracket.) Remekül illeszkednek az atmoszférába, nem érződik semmi erőltetettnek, nem zökkent ki egyáltalán. (Egyedül csak a planetáriumos jelenet lett rajzfilmes módom túltolva.) A történet igényes, elég jók a karakterek. Nem válik egyáltalán unalmassá, se kliséssé a narratíva. A színészek teljesítményével nagyon elégedett vagyok, különösen Emma Stone-éval, aki iránt a Birdman óta amúgy is nagy rokonszenvet tanúsítok. Vannak fordulatok, értékválság, bemutatásra kerül Hollywood árnyoldala. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen komplexitásra számíthatok a La La Land-től. És akkor még nem is beszéltünk a jazz hangulatról. Arról, hogy miként igyekszik a rendező újra megteremteni ezt a számomra mindig is misztikusnak és különlegesnek tartott világot. Megvannak a Whiplash flashback-ek, lesz J. K. Simmons, Charlie Parker, duplázott swing és szenvedélyes rajongás egyaránt.
A La La Land képes egy olyan atmoszférát teremteni, ami csak kevés filmnek sikerül. Wes Anderson világ- és karakterteremtő munkájához tudnám hasonlítani. Ugyan témájában teljesen más, számomra erejében és hangulatában mindenképp az ő munkáival rokonítható. Zenére, jazzre, Whiplash-re, különleges atmoszférára és Emma Stone szemére fogékonyaknak erősen ajánlom a megtekintést.
La La Land (amerikai musical, vígjáték)
Rendező: Damien Chazelle
Forgatókönyvíró: Damien Chazelle
Szereplők: Ryan Gosling (Sebastian), Emma Stone(Mia)
Pontszám: 7/10