Az előző féléves társadalomföldrajzi terepgyakorlatunk utolsó napján egy kisvárosi, frissen felújított múzeumba látogattunk el. Habár nemrég újították fel, a költségvetésük nagy része a rezsire és az alkalmazottak bérére megy el (meg talán egy kevés a szakmai továbbképzésekre). Valódi fejlesztésekre így tényleg kevés pénz marad, ezzel kell beérni. Mit tehet ilyenkor egy múzeumigazgató?
Azonban a probléma, amiről beszélni szeretnék, nem is igen a pénzhiányból fakad, hanem a megváltozott igényekből, a látogatók magasabb ingerküszöbéből, elvárásaiból. Például a Városliget Zrt., a Liget Budapest esetében megpróbál egy olyan konstrukciót létrehozni, ami az interakcióra, a rövid, de intenzív behatásokra koncentrál. Mindezt azért, mert szerintük manapság már ez kell az emberek, főként a gyerekek megmozgatásához, szórakoztatásához. Erre az egészre mindenképp azt lehet mondani, hogy profitorientált és 21. századi. A cégnél egy egész profi csapat dolgozik azon, hogy tényleg minden olyan legyen, ami felkelti az emberek figyelmét, és amivel a lehető legtöbb ember igényeit ki fogják tudni elégíteni.
Mivel az ezen dolgozó csapat nagy része igen fiatal, nincs meg bennük az az indíttatás, hogy a hagyományos múzeumi „konstrukciót” kövessék, például azt, hogy egy hatalmas teremben, fehér falon, csak festmények legyenek. Nem ragaszkodnak a hagyományokhoz, ahhoz, hogy az embereket ne a rövid, intenzív impulzusok hozzák lázba, hanem a mélyebb, több mondanivalót tartalmazó művészet.
Ebben a bizonyos kisvárosi múzeumban pontosan erre a társadalmi változás okozta dilemmára láttunk kitűnő példát. Az előadónk szépen lassan elkezdett utalgatni rá, hogy az intézménynek manapság azért is megy nehezen, mert a hagyományos múzeumi értékekkel már nagyon nehéz megfogni az embereket (itt ugyanúgy beszélhetünk felnőttekről, mint gyerekekről). Előadónk is tisztában van vele, hogy ez így rendkívül nehezen működik, és meg is említette, hogy aki meg akar gazdagodni, az ne ilyen pályára adja a fejét. Elég szomorú volt látni, hogy mennyire elkeseríti az, hogy az emberek többsége már nem vágyik a tiszta művészeti élményre. Láttam rajta, hogy elsődlegesen nem az zavarja, hogy ezzel nem fog meggazdagodni, hanem hogy egyszerűen már nem tudja átadni az embereknek azt az élményt, amiért ő is olyannyira rajong. Megtehetné, hogy követi a mai trendeket, hogy teljes mértékben interaktívvá teszi a kiállítást. Hogy külön applikációt gyárt, ahol az embereket személyre szabott hirdetésekkel bombázza, miközben folyamatosan elemezgeti az ízlését és a mobilos tevékenységeit. Mindent megtehetne, de nincs olyan kivételezett pénzügyi helyzetben, mint a Liget Budapest, továbbá (és ez a fontosabb), nem akarja feladni az identitását. Nem akarja eladni magát. Küzd azért, amit ő helyesnek gondol. Küzd azért, ami szerinte értékes, és tudja, hogy ezzel nem fog eljutni messzire, de a lelkiismerete tiszta marad.