Avagy milyen fokozatra kapcsol Európa fővárosa, ha a sok helyi és néhány Magyarországról érkező zenekedvelőből – vagy, hogy a papageno.hu zenei portált idézzem: „professzionális kórusénekesek, akik évtizedes tapasztalattal rendelkező aktív kórustagok” – alakult kórus ad koncertet a kettős Kodály-év alkalmából a Szent Mihály- és Szent Gudula-székesegyházban?
1967 március elején megrázó hírre ébredt a magyar és európai kulturális élet: a zene és a pedagógia egyik igazi óriása, az MTA korábbi elnöke, az Oxfordi Egyetem díszdoktora, háromszoros Kossuth-díjasunk – és még sorolhatnám – magunkra hagyott bennünket, hogy már szüleim generációjának is csupán egy módszer és egy körönd jelentsen kézzelfogható emléket Kodály Zoltánról.
Idén ötven éve halt meg a XX. század egyik legmeghatározóbb magyar embere – bár kétségtelen, hogy erre a címre azért sokan pályázhatnának joggal. Ez az ötven év teszi még különlegesebbé, hogy nekem megadatott az a fantasztikus élmény, hogy személyesen találkozzam többekkel is, akik szájából a „Tanár úr” kifejezés nem másra utalt, mint Kodályra. Egyikükkel, Kurucz Lászlóval – nagypapámmal, aki azóta ismét együtt zenélhet és kirándulhat Kodály tanár úrral – különösen sokat volt alkalmam beszélgetni róla; vele 2005-ben interjút is készítettem az iskolai újságba az ő visszaemlékezései alapján. Az említett beszélgetés során találkoztam először a Kodály-módszer felőli kíváncsiskodásom eredményeként a pedagógia tudományának valódi összetettségével: érdeklődve róla – hiszen a létezéséről sokat hallottam, ám, hogy valójában mit is jelentett, nem tudtam meg – nagypapám mosolyogva tárta szét karjait és fejtette ki, miért nem lehet érdemben válaszolni a kérdésemre. Zeneakadémiai évei alatt Kodály módszerének azt nevezték, ahogyan úgy nyitotta ki a terem ablakait, hogy a friss levegő bejöjjön ugyan, de az autók és a villamos zaja kint maradjon a körúton. Komolyra fordítva a szót: Kodály a szolmizáció tanításán túl az emberekkel, a közösséggel is foglalkozott: elsősorban fiatalabb korában például rendszeresen járt diákjaival kirándulni, amely hagyományt nagypapám is továbbvitte saját oktatói pályafutására; valami ilyesmi lehet a Kodály-módszer lényege. A dolog nehézsége azonban érthető, ha Kodály talán legismertebb idézetét nézzük: „Legyen a zene mindenkié!”; hozzád viszont talán más úton ér el, mint hozzám.
Mostanra az olvasó már valószínűleg tűkön ülve várja, hogy mi a csuda köze van egyik legnagyobbunknak egy belga városhoz. Nos, az egész a helyi Balassi Intézet munkatársainak köszönhető, akik a dupla évforduló alkalmából – mivel idén 135 éve született Kodály – valami egészen különlegeset akartak alkotni. Főleg helyiekből szerveztek erre az alkalomra egy kórust, amelyben mindenféle anyanyelvűekkel találkozhattunk, köztük számos kint dolgozó magyarral vagy magyar felmenőkkel rendelkező, Magyarországon esetleg még sosem vagy csak egy-kétszer járt énekessel. Az alkalmi kórus vezetésére Charlotte Messiaent kérték fel, aki sok éve éppen a Kodály-módszer tanulmányozása céljából érkezett Magyarországra. Itt személyesen foglalkozott vele egy egykori Kodály-tanítvány, aki egyben kórusunk elődjének alapítója és 2013-as haláláig vezetője: Ugrin Gábor. Charlotte, a belga Kodály Társaság korábbi elnöke, karvezető, tökéletesen beszél a francia mellett természetesen angolul, de magyarul is. Próbáinkon mindig derűvel töltött el minket, amikor egy mondatot úgy épített fel, mint egy sormintát: két francia szót két magyar követett és így tovább – így a franciául tudó magyarok szerepe sorainkban jelentősen felértékelődött.
Itthonról tucatnyian keltünk útra, hogy – főleg én és kortársaim – „évtizedes tapasztalatunkkal” segítsük a többieket. Jómagam sosem jártam még Belgiumban, így kíváncsian vártam, mi fogad majd sokat emlegetett fővárosában. Én a többiektől külön, péntek este érkeztem, és mivel a repülőm egy órás késéssel indult, joggal ébredt fel bennem a félelem, hogy esetleg nem találok már semmilyen buszt, metrót vagy villamost, amely elvisz a szállásomra. A reptéri busz az egyik városi pályaudvarra vitt, ahol a térképem szerint két metró járt, mind a kettő nekem jó útvonalon – az egyik irányba legalábbis. Az irányt ismertem, a megállót láttam, nosza, menjünk akkor a menetirány szerinti jobb oldalra! Az elgondolás szép volt, ha abban az egy megállóban nem pont az ellenkező oldalon jön a metró, mint a gödöllői hév… A másik oldalra átfutva szembesültem egy másik szokatlan ténnyel: több szinten is jártak metrók, az enyém pedig nyilván az alsóról ment, ahol én sietségemben nem jártam. A segítőkész helyiek azért idővel elvezettek a szállásra, ahol egy gyors koccintás után már nyugovóra is tértünk.
A szombati próbán találkoztam először a kórus helyi szárnyával, amely meglehetősen népes volt. Összesen mintegy 70-75-en énekelhettünk. A Balassi Intézettől karnyújtásnyira emelkedő XIII. századi Szent Mihály- és Szent Gudula-székesegyházba belépve azonban aggodalom töltött el: a gyönyörű templom méretei a Notre-Dame-székesegyházéival vetekednek. A nem túl népes közönséghez szokott szemem azonnal látni vélte a hatalmas térben szinte elvesző pár tíz érdeklődőt…
A próba egyébként maratoni hosszúságúra sikeredett, délután kettőkor kezdtünk, este hétkor pedig már a sok kopogó szem mellett egyre többen kezdtek hangot is adni éhségüknek. Nagy örömünkre ekkor a szervezők sok-sok tálcán kezdték behordani a próbaterembe a helyi finomságokat: aszalt olívabogyót (tudom, hogy ott nem terem, de népszerű 🙂 ), különleges sajtokat, többféle húst, és mindenféle krémmel elkészített szendvicseket. Az ételek mellé természetesen gyümölcslé és víz is járt, de nem maradhatott el a bor sem, amelyről hamar megállapítottuk, hogy meglepően finom. Meglepetésünk aztán ugyanolyan hirtelen múlt el, amikor megláttuk az üveget, amelyen magyar címke hirdette a vörösbor származási helyét. Hiába, vannak dolgok, amikben még mindig nehéz versenyre kelni hazánkkal.
A rövid, ám maximálisan kielégítő intermezzo után folytatódott a próba, egyszer végigénekeltük a teljes műsort, majd átmentünk a már említett székesegyházba, amelynek szépségét hosszan csodáltuk mind, akik először láttuk. Tovább emelte látogatásunk fényét, hogy az egyébként akkor már zárva tartó székesegyházban Fassang László orgonaművész gyakorolt éppen, aki a másnapi koncert első felében játszott többek között egy Kodály-darabot is.
A koncerthelyszín megismerését követően két lelkes, régóta kint élő magyar lány (Julcsi és Orsi) társaságában vettük nyakunkba a várost és néztük meg a több helyszínen megrendezett „Téli csodák” vásárt. A főtéren lévő gyönyörű fényjátékot ekkor nem vártuk meg, de vasárnap szerencsénkre azt is volt alkalmunk megcsodálni: a teljes téren, körben, minden épület más-más színben pompázott a közben hallható zenékkel összhangban. Miután Brüsszel különböző tereit – amelyek közül az egyik amúgy évközben egy szökőkút, csak télire lefedik – végigjárva épp eléggé átfagytunk, az irányt egy flamand közösségi ház felé vettük, amelynek alsó szintjén (ez is váratlan :D) söröző üzemelt.
Vasárnap délelőtt bevásárlókörútra indultunk, rengeteg helyi specialitást, úgy, mint söröket és csokikat hoztunk magunkkal, ám Levi, aki szintén velünk énekel és történelmet hallgat az ELTE-n, felhívta a figyelmemet arra, hogy az egyik souvenirboltban megállt az idő. Zászlókat is árultak ugyanis matricaként, ám Magyarország zászlaja közepén az ’56-ban eltávolított címer vígan terpeszkedett, emellett pedig megvásárolható volt a teljesség igénye nélkül az NDK, Jugoszlávia vagy éppen Szindikalista Mexikó lobogója is. Értékes és finom (remélem!) terheinket a szállásra visszavíve a székesegyház felé vettük az irányt, ahol a helyszíni próbát követően négy órakor kezdődött meg maga a koncert. Fassang László kicsit több, mint egy órás, bravúros orgonajátéka – melyben Bach, Liszt és Kodály művei mellett saját szerzeménye is felcsendült – után állt színpadra a kórus, két darab erejéig a világhírű orgonistával kiegészülve. A próba alatt is sokan ültek le érdeklődve figyelni, ahogy barátkozunk a templom méreteivel és az általa megkövetelt hangerőt igyekszünk tudatosítani magunkban, mégis hosszasan csodáltam, hogy még ez a hatalmas főhajó is majdnem megtelt a ránk kíváncsiakkal. Csaknem ötszáz néző előtt lephettünk tehát fel, ami még a teljesen optimista szervezők várakozásait is felülmúlta.
Maga a koncert érzésem szerint fantasztikusan sikerült, és ezt érezte az a sok dalostárs is, aki Charlotte-tal és velünk együtt segített bevenni egy helyi sörözőt. Felemelő vált látni, hogy milyen boldogok és nyugodtak az emberek, mennyire nyitott mindenki az idegenek felé. Emellett csodálatos volt tapasztalni azt is, hogy ott kint tényleg gyakran álltak meg ez emberek egy pillanatra, hogy rámosolyoghassanak a pénztárnál álló vásárlóra, meghallgassák a hazafelé induló, furcsa nyelvet beszélő (ezek is mi lennénk) társaság éneklését este tizenegykor a szélben. Ez a nyugalom és szeretet – amiről ennek az egész időszaknak szólnia kellene – pedig átragadt mindenkire: hiába volt a magyar nagykövetség által szervezett mikulás ünnepség a koncert idjében, még kisgyermekes családokat is láttunk a nézőtéren, de nemcsak magyarok, finnek, koreaiak és franciák is eljöttek, mert látni szerették volna, mit is jelent nekünk Kodály, mit is jelent magyarnak lenni. Ott kint nem volt ilyen vagy olyan szimpatizáns – magyarok voltunk. Aki pedig nem, azkíváncsi volt a kultúránkra. Döbbenettel nyugtáztuk, amikor egy egyetemistakorú srác, Pierre elmesélte, hogy valójában alig párszor járt Magyarországon, francia állampolgár és franciának is tartja magát, viszont édesanyja magyar, és természetes, hogy a gyökereit fontosnak tartja. Mindezt olyan magyarsággal, hogy azt hittük, szeptemberben került ki Erasmussal.
A rengeteg kézzel fogható finomság mellett számtalan tapasztalattal is gazdagodtunk tehát. Érdemes lehet elgondolkodni, hogy nem Budapestet kellene-e inkább megállítani, legalább egy-két perc erejéig naponta, hogy az emberek ne idegeskedjenek annyit. „Persze, könnyű ezt mondani, hiszen az itteni fizetések sokszorosából élnek kint” – mondhatnátok, ám amíg saját magunkban nincs rend, addig a pénz nem old meg semmit. Várom, hogy Magyarországon mikor lép oda hozzám egy taxis mosolyogva, mondván: „Ki tudlak vinni a reptérre – ami egyébként 60 km-re található a várostól – mindössze 15 €-ért!” – ami pedig kereken eggyel több, mint a busz ára ugyanonnan a reptérre.
Kodály ma is azt üzeni: „Legyen a zene mindenkié!”, és az az érzésem, hogy sok ember jár közel ehhez. Muzsikáljunk együtt a mindennapokban; gyönyörködjünk az élet szimfóniájában; merjünk rácsodálkozni, milyen szép összhang alakulhat ki ember és ember, de akár állat és ember közt is!
Rögtönzött kórusunk számos tagja jelezte, hogy nagy örömére szolgálna, ha Magyarországon is megismételhetnénk ezt a gyönyörű előadást. Ezért, és mert Kodály Zoltán azt is mondta, hogy a legszebb hangszer az emberi ének, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy bátorítsak mindenkit: gyertek énekelni, ha kedvet éreztek hozzá, csodálatos élményekkel gazdagodhat így az ember!
Őri Bálint