Bizonyára mindenki sokat hallott már az evolúció elmélet megteremtőjéről, talán az egyik valaha volt legnagyobb biológusról, Charles Darwinról és A fajok eredete című művéről. Rendhagyó módon most egy kevésbé ismert könyvében leírt kutatásáról szeretnék beszámolni nektek, amely során a giliszták intelligenciáját vizsgálta.
Charles Darwin 1809. február 12-én született Angliában. Egy személyben volt kiváló geológus, botanikus és természetesen biológus is. Ahogy az egy vérbeli természettudóshoz illik már fiatal korától kezdve minden érdekelte, ami a természetben történik. Hosszú sétákat tett, hogy behatóan megfigyelhesse saját környezetét, eközben növényeket gyűjtött, máskor pedig elmerült apja 
könyvtárának egy-egy kötetében. Bátyja könnyen rá tudta beszélni Charlest, hogy legyen az asszisztense a családi kúriában berendezendő saját laboratóriumában, majd miután az idősebb testvér a következő évben Cambridge-ben folytatta tanulmányait a fiú egyedül használhatta a labort. Édesapja szerette volna, hogy ha a nyomdokaiba lép. Edinburgh-be küldte őt orvostant hallgatni, amikor Charles még csak 16 éves volt. Mivel Darwin nem bírta elviselni a boncolandó tetemek és a műtétek látványát, mivel utóbbiakat ekkor még érzéstelenítés nélkül végezték, ezért inkább két év után kilépett az egyetemről. Apja nagyon haragudott rá ezért, attól félve, hogy így nem lesz tisztességes végzettsége. Ettől a félelemtől vezérelve a Cambridge-i Egyetemre küldte a fiút teológiát tanulni. Itt, a Christ’s College tagjaként került először kapcsolatba a természetrajz több tekintélyével. Darwin természetesen megcáfolta apja rágalmazó kijelentését és a történelem egyik leghíresebb tudósává vált.
Mikor 1831. augusztus 29-én visszatért Shrewsbury-be egy Adam Sedgwick geológus által vezetett tudományos túráról, egy levelet talált az asztalán, melyben egyik cambridge-i tanára, George Peacock felajánlott neki egy lehetőséget egy világkörüli tudományos úton való részvételre. A meghívás a híres HMS Beagle (Brit Királyi Flotta egy tízágyús, Cherokee-osztályú, brigg-szlúp típusú hajója) A figyelme hajón töltött idő után terelődött a giliszták felé. A nagybátyja, Josiah mutatott neki egy helyet a kertjében, ahol évekkel ezelőtt hamu és mész volt, de mára már nem volt ott belőlük semmi. Darwin meg volt lepve, hogy a talajban lévő földigiliszták mennyire eltemették azokat. Ez inspirálta őt „új és fontos elméletének”, a földigiliszták talajképződésben betöltött szerepének megalkotásában. A látottak után hazament és belekezdett egy sor kísérletbe a földigilisztákkal, amit a következő negyven évben abba sem hagyott. Végzett laboratóriumi kísérleteket a vizsgálati és biliárd termében, valamint helyszíni vizsgálatokat nagy, kiterjedt kertjében. Eredményeit 1881-ben a The Formation of Vegetable Mould through the Action of Worms, with Observations of their Habits című könyvében – amely magyar nyelven azóta sem jelent meg – publikálta. A művet 6000 példányban adták el az első évben, gyorsabban fogyott, mint A fajok eredetének első kiadása.
Darwint elbűvölte a földigiliszták viselkedése. Különböző típusú táplálékokkal kísérletezett, kis ételdarabot helyezett alufóliára, hogy meggyőződjön arról, hogy nem véletlenszerűen, hanem az ételért bújnak elő a giliszták a föld alól. Úgy találta, hogy előnyben részesítik a vadcseresznyét és a sárgarépát, jobban kedvelik a nyers zsírt, mint a nyers húst. Arra következtetett, hogy az ételpreferenciájuk arra utal, hogy biztosan élvezik az evést.
Tesztelte az érzékelésüket úgy, hogy kitette őket lámpa- és gyertyafénynek, és az érzékenységüket is. A földigilisztáknak nincs fülük, de Darwin vizsgálta a hallásukat. Igazi családi programot szervezett ennek kiderítésére. Használt fémsípot, de megkérte fiát is, hogy játsszon hangosan fagotton. Kiabált is velük, de úgy találta, hogy ha a lehelete nem éri őket, akkor azok indifferensek a zajokra. A férgek arra sem reagáltak, amikor egy asztalra rakta őket a zongorához közel és olyan hangosan játszott a hangszeren, amennyire csak tudott. Habár, minden megváltozott, amikor a gilisztákkal teli cserép földet a zongora tetejére tette. Azt tapasztalta, hogy e csöppnyi állatok rendkívüli módon érzékenyek a rezgésekre.
Kíváncsi volt arra, hogy ezek az alacsonyrendű teremtmények mennyire intelligensek. Jelentős időt töltött azzal, hogy figyelte ezen állatokat, hogy hogyan húzzák be odújukba a leveleket. Ezekkel zárják le búvóhelyük nyílását, Darwin véleménye szerint a hűvös levegő ellen. A kutató úgy találta, hogy legtöbbször a levelek száránál „fogják meg” és húzzák őket, ami a leghatékonyabb módszer. Amikor a levelek helyére papír háromszögeket tett előző megfigyelését megerősítve azt látta, hogy a kis fecniket a csúcsuknál „fogva” ragadják meg. Ez a megfigyelés arra engedte következtetni, hogy ezen csúszómászóknak van valamilyen fokú intelligenciája. Bár nem volt meggyőződve róla, hogy az összesnek egyforma mértékű. Egy meleg szobában leveleket helyezett egy földdel teli virágcserép felszínére. Ekkor úgy látta, hogy az állatok gondatlan és hanyag módon nem fedték el a menedékhelyük bejáratát. Az edényeket lefedte hálóval és több éjszakára a szabadban hagyta őket, ennek hatására minden levelet behúztak a kis földi élőlények.
Könyvében megörökített korai új-zélandi kísérleteket is a témában. Úgy találta, hogy ugyan úgy viselkednek az állatok ott is, mint Európában, utalva arra, hogy lassan haladnak a földön.
Ez könyve volt az utolsó tudományos műve és röviddel halála előtt jelent meg. Charles Darwin 1882. április 19-én hunyt el.
Ugyan gilisztákkal végezett kísérletei kis súlyúnak tűnhetnek, de ez volt az első jelentős munka a talaj biológiai zavarása (bioturbation) témakörben.
Forrás:
www.sciencelearn.org.nz
www.en.wikipedia.org