Február 27-én egy emberként örülhetett az ország, Deák Kristóf kisfilmje a Mindenki (Sing) Oscar-díjat nyert. Immár a Hais Dorottya, Gáspárfalvi Dorka és Szamosi Zsófia főszereplésével készült mű a negyedik Oscar-díjas magyar alkotás.
A történet röviden: Zsófi új iskolába kerül, ahol összebarátkozik a legmenőbb lánnyal, Lizával. Sőt, főszereplőnk bekerül az énekkarba is, ami nagyon sikeres. Tündérmeseszerűen alakul a kislány kezdeti pár napja, de az első próba végén az kórusvezető Erika néni megkéri, hogy énekeljen egy kicsit négyszemközt, majd mivel Zsófi nem elég jó, addig inkább csak tátogjon és ne szóljon róla senkinek – ha eleget gyakorol, majd énekelhet.
Valószínűleg mindenki máshogy éli meg a kisfilmet, de bárki talál benne olyan elemet, amit igazán önmagáénak érezhet – annak ellenére, hogy egy eléggé speciális esetet mutat be. Sok gyerek megtapasztalja, hogy milyen is az, amikor nem elég jó valamihez, amikor inkább eltitkol valamit, csak azért, hogy ne közösítsék ki, vagy, hogy egy addig bálványozott személy mégse áll olyan biztosan azon a bizonyos piedesztálon.
A rövidfilm teljesen más élményt nyújtott nekem és mást a kishúgomnak. Én mindig inkább csak élvezője voltam a művészeteknek, amikor ő már elsőben szólót énekelt az iskolai kórusban. Először is nekem ő árulta el, hogy a főszereplő tényleg hamisan énekel (nekem sajnos nem elég jó a fülem ehhez, sőt…), de egyébként pedig végig azon pörgött, hogy ugyanezeket a dalokat énekelték ők is.
A végén anyukánk feltett nekünk egy kérdést: ilyen feltételek mellett maradnánk-e a kórusban. Én egyértelmű nemmel válaszoltam, amíg a húgom hosszas hezitálás után inkább a maradás mellett döntött. Ti vajon mit tennétek?