2016. március 14-én a Bajkonuri Űrrepülőtérre (Kazahsztán) egy igencsak nyugodt nap virradt. 9 órakor a mérhető szél alig karcolta a 2 km/h-s határt, és néhány orosz mérnök elégedettséggel dörzsölte össze az izgatottságtól kissé izzadt kezeit. 3 óra múlva elégedetten sóhajtottak: az orosz Briz-M rakéta sikeresen elvégezte a dolgát, és felemelte a misszió további tartozékait a levegőbe, feljebb, feljebb, magasabbra, míg végül áttörve az Földet körülölelő, akörül keringő kacatok, űrlimlomok sűrűjén, magányos útjának kezdetét vette egy szomszédos bolygó, a Mars felé.
A leírást olvasva azt hihetnénk, hogy a Szovjetunió egy soha meg nem valósult projektjének tervezetét olvassuk, ám a valóság az, hogy az Európai Űrkutatás, valamint a Nemzetközi Együttműködés egyik legszebb példája tárul elénk. Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek az EXOMARS missziót, amelynek a végső célja, hogy először juttasson európai tervezésű kutatórovert (gurulni, berregni, légkört mérni, és egyéb varázslatos tudományos dolgokat mindenféle nem földi körülmények között is produkálni képes robotot) a Marsra.
Az Európai Űrügynökség (ESA) története bővelkedik a sikeresebbnél kudarctelibb projektekben, így tehát érdemes megnéznünk, hogy miért bír ilyen nagy jelentőséggel ez az esemény.
Ahogy azt sokan hallhattátok, nem is olyan régen jelentette be Elon Musk amerikai mérnök, iparmágnás és üzletember, hogy olyan űrrakétákat tervezne a cégével, amelyek akár 100 embert is el tudnának juttatni a Marsra. Nem titkolt célja, hogy még ebben az évszázadban legyen egy önállóan működő emberi kolónia kedves szomszédunkon. Ehhez azonban sok minden kell. Már Musk bejelentése előtt sokan foglalkoztak a Marson való élet kutatásával, sok-sok bugyuta sci-fitől kezdve egészen a NASA űrszondáig.
Épp ebben a kutatásban fogott nagyszabású projektbe az ESA a 2000-es évek közepén. Ám mint az sokszor lenni szokott, az űrkutatás nem olcsó dolog, tapasztalat híján nem is könnyű, meg hát Európa nem túl nagy kontinens, űrrepülőtér sem sok akad erre, szóval kellett keresni valami vállalható koncepciót, hogy miként lehetne ezt a tervet belátható időn belül megvalósítani. Hosszas eredmények után így alakult ki a példamutató együttműködés az Orosz, és az Európai ügynökség között.
Ebből az együttműködésből nőtt ki az EXOMARS.
És hogy miért érdekes ez? Azért, mert 7 hónapnyi utazás után, most októberben fog a rakomány első fele megérkezni a Mars légkörébe. Ez két részből áll, a bolygó körüli pályára szánt Trace Gas Orbiter (TGO) űrszondából, és a Schiapirelli leszállóegységből.
2016. október 16-án válnak el egymástól, mielőtt együtt Mars körüli pályára állnak. Az ekkor önállósodott leszállóegység története viszont csak ezután kezd izgalmassá válni, mert ahhoz, hogy sikeresen leszálljon, egy több lépcsős lassulási folyamatra van szükség. Miután 2016. október 19-én 21.000 km/h-s sebességgel belép a Mars légkörébe, 3 perc alatt, a növekvő légellenállás hatására lelassul. Ekkor 1.700 km/h-s sebességnél nyílnak ki a fékezőernyők, a sebessége további 85%-át veszíti.
Végül három hajtómű fogja tovább fékezni. A végcél az, hogy sétasebességre lelassuljon, ekkor pedig, a talajtól két méterre a hajtóművek kikapcsolnak, a csomag pedig épségben megérkezik a földre, mármint a Marsra.
Ha ez a könnyed becsapódás megtörténik, alighanem nem csak az orosz mérnökök fogják már elégedetten dörzsölni a tenyerüket, hanem az európai irányítóközpontban is örömtáncot lejtenek majd a főnököktől kezdve a takarítónőkig a lelkes űrkutatók.
De mit is tartalmaz ez a csomag? Egy nem újratölthető elektromos akkumulátort 4 napra elegendő energiával. A Schiaparelli berendezés ezután 2-3 napig gyűjtene hasznos információkat: szélerősséget, szélirányt, páratartalmat, nyomást, hőmérsékletet, az atmoszféra fényelhajlását és elektormosságát.
A képen az Schiaparelli irányító hardverének mása, amelyet a dán TERMA fejlesztett. Ennek a feladata az akkumulátorok működtetése és a hőmérséklet stabilizálása, a landolás koordinálása, illetve kommunikáció a szenzorokkal.
Igazából egyáltalán nem érdekes dolgokat… Hiszen ez csak egy előmisszió, hogy a mért adatok biztosítsák a terepet egy hasonlóan érkező, de sokkal finomabb műszereket tartalmazó rakomány számára, mert az igazi nagy dobás 2020-ban jönne. Egy robot, ami biomolekulákat és életet kutatna a Mars felszínén. Annak az esélye kicsi, hogy ezekkel a műszerekkel fogjuk leleplezni a vörös bolygó katakombáiban lapuló marslakókat.
De három dologra mindenképp jó ez a misszó. Egyrészt, a mai világban igazán nagy érték, ha két politikailag gyakran rivalizáló ország vezető tudósai ilyen jól tudnak együtt dolgozni, mint ezen a projecten az európai, és az orosz szakemberek. Remek példát mutatnak a társadalom minden rétege számára. Ennél is érdekesebb, hogy először jut a Marsra NASA tervtől közvetve nem függő kutatórobot, már amennyiben a project sikerres lenne. Végezetül pedig, ha valóban megépül a technika egy valamikori Marsbéli kolónia megalapítására, nem árt, ha ehhez igyekszünk minél jobb körülményeket és információkat is biztosítani, és ez a minden eddigieknél kiterjedtebb, részletesebb terv óriási haszonnal járhat az egész emberiség számára. Ezért, ha októberben a szemeidet az égre emeled, jusson eszedbe, hogy nem kevés ember nem kevés munkája táncol pengeélen, több ezer kilométeres sebességgel keringve egy vörös bolygó körül, az európai űrügynökség működésének eddigi egyik legékesebb eredményeként.