I.
A zuhany alatt még jó erősen beleszívtál a negyedik szál cigarettádba. A nyakadba szakadó víztől felgőzölt műanyagra támaszkodtál, és lassan lecsúsztál a hidegen kavargó tálcára. Ilyenkor mindig csendben kocognak össze a fogak a szádban… és azon az éjszakán nem tudtam megállapítani, hogy valóban fogak-e vagy a csillagok… Pillád a sötétséget legyezte, pupillád hatalmas kráterré tágult, és arany szemcséket hányt a fekete sarokba. Pálmaágakon csüngő szerveket hallok a sötétben… hallom a rózsaszín, nyers csöppenéseket a köveken – gondoltad, és kezedben a szappan hűs tenyeredbe olvadt. Hideg fülkagylódon lecsapódott a pára és csöndesen áramló izzadtságodba torkollott. Rosszabb napjaidon térdelve húztad össze a horogra akasztott felhőkkel a naplementét. Az összes sárgát és rózsaszíneket egy kartondobozba harmonikáztad, majd szemeiddel különös virágkelyhek formájában emelgetted ki a színeket, de ekkor csak sistergő fénynek csapódó elveszett lepke voltál, és ábrándosan bámultad a céziumszökőkutakból hulló halványkék másodperceket.
II.
A levelek elkezdték nyomni az üveget, sötétzöldek voltak, és az élükön sűrűn tolult előre az éjszaka, hogy onnan párologjon, és szürkén omoljon szét a pálmaházban. Minden nap délutántól estig ültél ott. Rilke párduca járt körben. A padló óralap volt, és időként bújt meg selymesen lábaidnál, mikor egészet ütött. Hazafelé ugyanúgy folytatta lépteit, bársonyosan súrolva koponyád homorú csarnokát. Fekete kendőként lobogott gondolataid között. Óvtalak – feléd száll az éjszaka, vigyázz, nehogy lenyeld – és hallottam az útburkolaton koppanó lépéseid. Lerúgtad a tűsarkút, hogy egymagasak legyünk.
III.
Rezzenéstelenül figyeltem, ahogy a fényesfekete harisnya leomlik a lábadon. Tenyeremmel a csipke alá simítottam, és megemeltem a kapcsokat – finoman előre emelted a melltartód. Olyan voltál, mint egy szappanreklám, meztelenül a fehér ágynemű között. Ujjaid lobogtak a lámpafénynél, és harsányan felkacagtál gyönyörűségedben – a rámgyújtott tetőre gondoltál, hogy egy csöndes éjszakán összecsíped a ház négy sarkát, és a gyűrött falakra éppen megnyíló ajkaid közül gázolajat spriccelsz, hátat fordítva csillagszórót pöccintesz álmodó fejem fölé, hogy felgyújtsd a házat, felperzseld az éjszakát – és összetörve a kicsiny vágyat, csókrazártam halovány mosolyod. Lekaptam egy kis sebet a karodról, és a nyelvemre helyezve áldoztam. Álmodban egyben végződtek az ujjaink. Húztuk a karjainkat, de csak a körmök kezdtek csúszni össze és mégis szétfelé. Belém fordultál és így magunk voltunk.
IV.
Másnap a Gerbeaud teraszán ültél virágkoszorúval, bíborszín ruhában, mint emlékeimben mindig, most és örökké. Szél nyújtogatta a csigákba tekeredett kócos hajszálaidat, és felfújta a fodrot a kicsiny kerek asztalon. Csuklóddal helyére simítottad a gyűrődő terítőt. Szabadnak érezted magad az artikuláló rengetegben, és bokáidat összekoccintva csúsztattad oldalra lábfejed. Akkor nem vágytam másra, csak a tenyereden körözni az ujjaimmal az idők végezetéig. Nem is tudom, kire vártál, talán az a barna zakós, hízelgő úriember ültetett fel megint, akire olyan sokat gondoltál. Húsz vagy huszonöt perc múlva felbiccentett állal indultál vissza József Attila utcai lakásodra. Vágott virágok boncasztala mellett haladtál el, orgona volt és tulipán, amik sietős pasztellsávokat húztak az épületek szürke lábába.
V.
Átléptem a küszöböt, és belehajoltam a lépcsőház függőleges folyosójába. Arcomba gyűrődtek a levegőben fel és alá hintázó beszélgetések, az időben csúszkáló szavak, amik csak néha hullottak a pinceszint döngölt padlójába. Reménykedtem, hogy az évekkel ezelőtti becézésünk volt olyan könnyű, hogy még valahol a korlát árnyékában kavarog az emeletek között. Nem szeretted a szobád. Csak a csüngő banánfürtök és a levelek sávjain játszó árnyékok hiányát érezted benne, azt, hogy az ablakban nem hallgatózik a tenger. A kulcslyukon át kellett volna bemásznom, mert az ajtó minden nyikordulására a füled mögé tűrtél. Megmerevedtem a legszélső hajódeszka közepén. A levelem olvastad. A sorok ziháltak, és szakadtak a könnyeid.
Jó, hogy elmentél – gondoltad –,így nem látod középszerűségem, hogy szürkére mosott az élet a szennyes halállal – felemelted a fejed, és alsó ajkam pontosan elnyíló szádba illesztettem – hideg volt és reszketős. Combjaid összeragadtak, és a hume-i létezéstől a mozdulatlanságig morzsolódtam.
Varga A.