David Attenborough: Egy élet a bolygónkon
Filmajánló
David Attenborough, a világhírű természettudós és természetfilm-rendező ezúttal tanúvallomását vitte képernyőre, bemutatva ezzel bolygónk egy emberi élet alatti pusztulását. Sorozatai eddig is rávilágítottak a problémára, hogy az emberiség a Földet pusztító láncreakciók tömegét váltja ki, ezért a tanúvallomás tőle nem új, inkább egy precedenst próbál teremteni arra, hogy az egyénnek magának kell felelősséget vállalnia, ezzel beismerve hibáit.
A klímakatasztrófa elkerülése érdekében a legelső lépés a megfelelő diagnózis, amelyet meg is kapunk fokozatosan: a történet a természettudós születésétől halad napjainkig. A film első egy órája a közvetlen vagy közvetett módon, általunk elkövetett pusztítást szemlélteti, időszakonként feltüntetve a Föld népességének, a háborítatlan vadon területének, valamint a levegő szén-dioxid- tartalmának változását. Nyers adatok magával ragadó képsorokkal ötvözve, ahogy David Attenborough-tól megszokhattuk.
A film utolsó fél órájában a természettudós a 2100-ig bekövetkező károkat vizionálja. Szerinte a XXI. század végére a Föld átlaghőmérséklete 4 fokkal lesz melegebb, amely a párizsi klímaegyezményben kijelölt vészhelyzeti pontot 2 fokkal haladja meg. Ő egyébként ebben az esetben a nemzetközi számításokhoz viszonyítva az átlagosnál optimistábban képzeli el a jövőt. Számomra túlságosan reménykeltő lett a film vége, viszont David Attenborough katasztrófa elkerülése érdekében megfogalmazott érveinek jogossága vitathatatlan: nekünk kell változni, vagy rá leszünk kényszerítve.
Gandhi mondta egyszer: „A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.” Ha Gandhi élne, valószínűleg vitatkoznának erről David Attenborough-val, ugyanis a XX. század első felétől napjainkig a Föld népességszáma megháromszorozódott. Ha mindketten azt állítanák, hogy elegendő az erőforrás, akkor valamelyikük tévedne. Viszont diagnózisuk megegyezne, a globális felmelegedést okozó legfőbb tényező az emberi tevékenység lenne: mi vagyunk a felelősek, még ha nem is sejtjük, mivel váltjuk ki a folyamat exponenciális felgyorsulását.
A boltban, a szavazófülkében, karrierünk és életünk során minden egyes választással szavazunk, letesszük a voksunkat valami mellett, ami nagy valószínűséggel a pillanatnyi, rövidtávú érdekeinket szolgálja, de ennek hosszútávú következménye nem kerül a szemünk elé azonnal.
Megtapasztalunk rengeteg – az életünket gyökeresen átalakító és befolyásoló – változást, amelyekhez alkalmazkodunk, de a történéseket kiváltó cselekedeteinket nem kötjük a szomorú végkifejlethez. Ebben segít ez a film igazán, az utolsó cseppnyi felelősségérzetünket ébreszti fel, cselekvésre késztet. David Attenborough elsősorban nem a természetet mutatja be egy adott időszakon keresztül, hanem minket – embereket – rémiszt meg a saját környezetünkben kevésbé érzékelhető, fájó valósággal. Ezért pedig nem a rossz hír hozóját kell okolnunk, hanem a konklúziót kell levonnunk, hogy tudjuk, hogyan kell globális folyamatokon lokálisan változtatni.
Előbb-utóbb elérünk majd ahhoz a ponthoz, amikor már nem számít, hogy kik és mennyi idő alatt okozták a klímakatasztrófát, és nem az eddig bűnét be nem ismerő felelős fajt fogjuk rajtunk kívül keresni, mert csak mi, emberek leszünk képesek rajta az utolsó utáni- utáni pillanatban. Mi vagyunk a vírus, a Föld nélkülünk is élni fog tovább – ezt közli a David Attenborough: Egy élet a bolygónkon, és teszi ezt a legkifinomultabb eszközökkel.
És hogy milyen hirtelenséggel fog mindez bekövetkezni? Legjobban A gyűlölet című film egyik idézete szemlélteti: „Azt ismered, hogy egy pasi leesik az ötvenedikről? Ahogy zuhan lefelé, azzal nyugtatja magát: »Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben.« Tudod, nem a zuhanás számít, a leérkezés.”
Csuka Gergő