A rákos megbetegedés egy ijesztő és titokzatos dolog. Miközben a világ igyekezett jobban megérteni, hogy könnyebben megakadályozhassa, felfedezett egy biológiai paradoxont, ami a mai napig megoldatlan maradt: a nagytermetű állatok immunisnak tűnnek a daganatos megbetegedésekkel szemben. Ez teljesen logikátlannak tűnik, hiszen statisztikailag minél nagyobb az élőlény, annál több daganata kéne, hogy legyen.
Az emberek, amióta ismerik a rákot, rettegnek tőle. Erre jó okuk is van, mivel az egyik vezető halálozási ok a világon. Az összeesküvés-elméletek kedvelőitől a lapos Föld, a chemtrailek és az Illuminati mellett gyakran hallhatunk arról is, hogy a kormányok vagy a nagyhatalmak szándékosan juttatnak olyan anyagot az élelmiszerekbe, amitől rákosak leszünk. Szerintük erre az a bizonyíték, hogy az emberiség régóta civilizációkba rendeződve él, viszont a 18. századig nem halt meg senki daganatos betegségben. Ám ennek az oka valójában egyszerű: a rák diekt módon nem okoz halált, hanem létfontosságú szervek leállásához vezet. Ebből következik, hogy ha régen valaki meghalt tüdőrákban, és készült orvosi diagnózis a halál okáról, akkor az például tüdőelégtelenségről számolt be, hiszen a halált az okozta,, hogy nem működött megfelelően a tüdő. Az első rákról szóló leírások egészen Kr. e. 1600-ig nyúlnak vissza, ugyanis az egyiptomi Edwin Smith-papiruszban már esett szó mellrákról. Hippokratész több különböző daganatot is leírt, melyekre a görög eredetű karkinos szót használta.. Az elnevezés a megvágott tumor kinézetéből ered, miszerint „az itt megfigyelhető erek ugyanúgy néznek ki, mint a rák állat lábai.” A római Aulus Cornelius Celsus a karkinos szót lefordította a latin „cancer” szóra, mely utal az állatra és a kezelésként ajánlott műtétre is. Claudius Galenus (Kr. u. 2. sz.) nem értett egyet a műtéttel, így hashajtót ajánlott rá, amely egy teljes évezreden át elfogadott megoldás volt. A 15. századtól kezdett elfogadottá válni, hogy az orvosok felboncolják a testet, hogy megtudják a halál okát. A német Wilhelm Fabry professzor elmélete szerint a mellrák oka az emlőbe lerakódott és kicsapódott tej volt. Ezt követően a német Francois de la Boe Sylvius, Descartes követője írta le, hogy minden betegség valamilyen kémiai reakció eredménye, és a tumor a nyirokrendszerben lévő savas közeg következménye. Az ő társa, Nicolaes Tulp úgy gondolta, hogy egy méregről van szó, amely lassan, emberről emberre terjed. Ezt követően John Hill írt róla, miszerint a dohány orrba történő felszívása okozza az „orrákot”. 1775-ben a brit orvos, Percival Pott a kéményseprő rákról írt, amely a scrotum daganatát jelenti (a téma guglizását alaposan fontolja meg mindenki)! A 18. században a mikroszkópia elterjedésével viszont egyre pontosabb és hitelesebb leírások születtek a rákról, pl.: „a rákméreg az elsődleges tumortól a nyirokrendszeren keresztül terjed más szervekhez”.
Először ismerjük meg a rákos megbetegedések alapvető funkcióit, folyamatait! A sejtjeink technikailag fehérjerobotok, amik több millió részből állnak. Kémiai reakciók által vezérelve létrehoznak és szétszednek struktúrákat, metabolizmust tartanak fenn, hogy energiát nyerjenek vagy majdnem tökéletes replikákat készítenek magukról. Ezeket a komplex kémiai reakciókat pathway-eknek nevezzük; biokémiai hálózatok, melyek egymásba kapcsolódnak, illetve egymásra épülve működnek. Legtöbbjük alig felfogható emberi elmével, és komplexitásuk ellenére is tökéletesen működnek… mindaddig, amíg hirtelen ,,elromlanak”. Ha több milliárd reakcióról van szó, amik többezer hálózaton keresztül sok éven át működnek, nem az a kérdés, hogy valami tönkre fog-e menni, hanem az, hogy ez mikor következik be. Az apró hibák összeadódnak, míg végül a grandiózus szerkezet korrodálódik. A szervezetünknek erre is van megoldása, mégpedig az, hogy egyszerűen rákényszeríti a sejtet, hogy pusztítsa el önmagát. Ám fontos tudni, hogy ezért az önpusztító folyamatért felelős struktúra sem védett a meghibásodás alól! Szerencsére az ilyen esetekre is van megoldásunk: az immunrendszer jó eséllyel elpusztítja a hibás sejtet. A probléma az, hogy nem tökéletes ez sem. Ha a hibás sejtet nem veszi észre időben az immunrendszer, akkor elkezd osztódni, szintén hibás utódsejteket létrehozva.
Ezzel a problémával minden állatnak szembe kell néznie. Alapvetően az is elmondható, hogy az állatok sejtjei közel azonos méretűek. Egy egér sejtjei sem kisebbek, mint a mieink, csak kevesebb van belőlük, rövidebb élettartammal. Kevesebb sejt, rövidebb élet: tehát az egérben sokkal kisebb eséllyel romlik el valamilyen mechanizmus? Az igazság az, hogy nem. Az emberek nagyjából 50-szer addig élnek, mint az egerek és 1 000-szer több sejtjük van, szóval az előző logika alapján 50 000-szer nagyobb eséllyel alakulna ki daganat az emberben. Ennek ellenére a rák gyakorisága nagyjából egyenlő ember és egér közt. Ehhez hasonlóan a kék bálnáknak az embernél 3 000-szer több sejtjük van, mégis úgy tűnik, hogy nem lesznek soha rákosak! Ez a Peto-paradoxon, annak a realizálása, hogy érthetetlen módon a nagytestű állatoknak sokkal kevesebb daganata van, mint statisztikailag kéne. A kutatók szerint két módon lehet magyarázni a furcsa fenomenont: evolúcióval és egy bizonyos hipertumorral.
Az első megoldás az evolúció, azaz evolveálódj vagy válj egy daganatpacává. Ahogy létrejöttek 600 millió éve a többsejtű élőlények, az állatok egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. Ennek velejárója, hogy egyre több sejtből álltak, ezek közül pedig egyre nagyobb eséllyel romlott el egy. Az élőlényeknek egyre jobb rákmegelőző mechanizmusokba kellett befektetni az energiáikat, különben kihaltak. A rák nem egy szimpla hibából származik, sok különálló hiba és mutáció kell, hogy bekövetkezzen megadott géneken ugyanazon a sejten belül. Ezeket a géneket nevezzük proto-onkogéneknek. Amikor ők mutálódnak, az rossz hír a szervezetnek. Például: a megfelelő mutációval a sejt elveszti a képességét, hogy megölje magát másik mutációval képes lesz elrejtőzni az immunrendszer elől, esetleg rengeteg tápanyagot igényel a szervezettől, vagy nagyon gyors szaporodásba kezd. A proto-onkogéneknek viszont létezik antagonistája, a tumor szupresszor gének. Ezek a gének megakadályozzák a sejtet a kritikus mutációkban, vagy ha megjavíthatatlan állapotba kerül, elrendelik, hogy ölje meg magát. A méret növekedésével ezeknek a géneknek a száma is nő. Ennek következtében az elefánt sejtjeinek több mutációra van szüksége, hogy rákossá váljanak, mint az egér sejtjeinek. Nem immunisak, de sokkal ellenállóbbak. Cserébe ez az adaptáció valószínűleg valamilyen bajjal is jár, viszont a kutatók még nem fejtették meg, hogy pontosan mivel. Talán idős korban gyorsabban öregednek vagy sérüléseik lassabban gyógyulnak; csak találgatni tudunk.
A paradoxon másik megoldása a hipertumor. Az elnevezés a hiperparaziták után kapta a nevét, akik paraziták parazitájaként élik életüket. A hipertumor egy olyan képződmény, ami a tumor tumorja. Normál esetben a sejtek együtt dolgoznak, hogy szöveteket, szerveket hozzanak létre, de a rákos sejtek önzőek, és csak saját, rövidtávú hasznukért dolgoznak. Ha sikeresek, az együtt dolgozó sejteket „kihasználva” tumort hoznak létre, nagy rákos sejt-csomókat, amiket nagyon nehéz elpusztítani. Egy daganatot létrehozni viszont nehéz munka. Több milliárd sejt osztódik nagyon gyorsan, ami sok nyersanyagot és energiát igényel. A rendelkezésükre álló tápanyag idővel limitáló faktorrá válik a növekedésben. Hogy ezen a problémán túljusson, ráveszi a szervezetet, hogy új ereket építsen kifejezetten a tumorba, így további tápanyagellátásban részesül. A rákos sejtek meglehetősen instabilak és relatíve könnyen képesek továbbmutálódni. Ha ez a folyamat elég ideig fennáll, az eredeti daganatos sejt másolatának másolata annyira különbözni fog az eredetitől, hogy tovább nem működik együtt a többi rákos sejttel, hanem különálló sejtként kezd működni. Ennek az eredménye, hogy az eredeti tumorral szemben versenyhelyzet alakul ki a tápanyagokért, csak úgy, mint a szervezettel, így az újonnan mutálódott sejt létrehozhat egy hipertumort. Ez elvágja az eredeti tumorhoz kapcsolódó ereket, ezáltal az elpusztul. Ezután saját magához hozn létre ereket. Ez a folyamat újra és újra ismétlődhet, ami azt jelenti, hogy a daganat nem válik valós problémává az organizmus számára. Lehetséges, hogy a nagytestű állatoknak sokkal több hipertumorja van, mint gondolnánk, viszont nem nőnek meg elég nagyra ahhoz, hogy észrevegyük őket. Végülis egy 2 g-os tumor egy egér tömegének 10%-a, egy emberének 0,002%-a, és 0,000002%-a a kék bálnáénak. Mindhárom esetben ugyanannyi osztódásra van szükség, és ugyan annyi tumorsejtre. Tehát lehet, hogy a kék bálnák teste tele van apró tumorokkal, viszont ezek folyamatosan pusztulnak el és jönnek létre, így nem okoznak semmi komolyabb problémát.
A Peto-paradoxon megoldására több feltételezés is létezik, mint például a más metabolikus ráta hatása vagy a sejtek felépítésének különbsége is szerepet játszhat a képletben. Az igazság az, hogy jelenleg egyszerűen nem tudjuk a választ, de a tudósok dolgoznak a megoldáson. Ha sikerülne rájönni az emberiségnek, hogy a nagytestű állatok milyen mechanizmus által lehetnek ennyire ellenállóak az egyik legnagyobb halálozási rátájú megbetegedéssel szemben, akkor teljesen új terápiák és kezelések kidolgozására lenne lehetőségünk. A rák mindig is nagy kihívás volt, napjainkban azonban egyre inkább megismerjük, ebből következően jó eséllyel képesek leszünk gyógyítani a jövőben.