Totális megőrülés egy felvonásban
Az év egyik legjobban várt és legérdekesebb filmjének beharangozott alkotása szeptemberben, a miskolci CineFesten került először itthon vetítésre, és már akkor is nagyon pozitív fogadtatásban és díjazásban részesült. Már az előzetesből számítani lehetett rá, hogy súlyos témákról lesz szó, és a tartós sokkolódás is része lesz az élménynek, azonban a szereplők nevei (Willem Dafoe és Robert Pattinson) megérte a türelmes várakozást, mígnem októberben a Puskin moziban is vetítésre került a film.
Az alkotás a pszichothriller és a horror drámai keveréke, látványi bravúrjai azonban messze felülmúlják a történetvezetést. A sztori két késő 19. századi toronyőrről szól, akik megérkeznek az aprócska szigetre, melyen csupán egy világítótorony áll, majd végigkövethetjük, hogy a bezártság, az elszigeteltség és a tény, hogy ők ketten mennyire nem képesek összhangba kerülni a másikkal, hogyan hat az elméjükre. Hogy teljesen átéljük ezt a feszült hangulatot, a film fekete-fehérben készült a drámai megvilágítások sikeréért, és 4:3-as képaránnyal dolgozik, mely a szélesvászonhoz szokott közönség számára is egyfajta bezártságérzetet okoz. Nőként pedig hatványozottan kellemetlen érzéseket kelt a magányos férfiélet minden részletének nyers bemutatása. A filmben azonban szimbolikusan több női motívum is megjelenik, a legfontosabb talán maga a torony fénye, mely központi szerepet kap: az idősebb őr teljesen kisajátítja a torony lámpájának „kezelését”, miközben fiatal segédjének minden vágya, hogy közelről láthassa azt, azonban az öreg, akitől a fizetése függ, csak a nehezebb, földközelibb munkákkal traktálja. A film elején inkább ez az alá-fölé rendelt viszony a domináns, és bár a szereplőkben fokozatosan bontakozik ki a józan észtől való távolodás, követhető a történet. Egy ponton azonban minden fonalat elveszítünk, és az eddig áldozatnak vélt segéd karaktere sem lesz többé minimálisan sem rokonszenves. Mégis, ezen a ponton szippant minket végérvényesen magába a történet – többen is előre dőlve, állukat a tenyerükkel támasztva ültek a végéig –, majd adja meg a feladatot, hogy a film után kikövetkeztessük: mi volt látomás és mi volt a valóság.
Hogy mennyi feldolgoznivalót oszt ránk a film, egyénenként változó. Én személy szerint nem lennék hajlandó soha egy légtérben tartózkodni Robert Pattinsonnal, persze ez csak azt igazolja, mennyire bravúros színésszé vált az évek során.