A film már 2010-ben bejelentésre került, de csak pár hete jelent meg a kritikusok és Queen-rajongók rossz szájízével, ugyanakkor a nagyközönség rajongásával vegyítve. Személy szerint filmnézés előtt sose olvasok kritikákat, nehogy befolyásoljon, de a film megtekintése után és az írást megelőző kutatómunka során muszáj voltam eleget tenni ennek is, és be kell látnom, volt bennük igazság.
A film nemcsak a zenekar megalakulásáról, világhírűvé válásáról, az együttes vitáiról, egymás iránti szeretetéről és elköteleződéséről szól, hanem egyben Freddie Mercury életének bemutatásáról is, több-kevesebb sikerrel. Mint laikus, nagyközönségi néző nekem a film alatt nem jutottak eszembe kritikák és nem is volt rá időm, mert teljesen magával ragadott a történet, a szereplők és természetesen a zene. Végig ilyeneken gondolkodtam, hogy „úristen ez tényleg így volt?”, meg hogy „jé ezt nem is tudtam”, sokszor nevettem, volt, hogy majdnem sírtam, és természetesen ezeket az érzéseket a zenék és a koncertjelenetek csak fokozták, illetve közbejátszik az is, hogy a filmet ScreenX-ben néztem.
A filmet (csak úgy, mint a Star is born-t) mindenképp érdemes moziban nézni, sőt én a ScreenX-et is javaslom, mert sokkal jobban visszaadja a koncertjeleneteket, nyilván mert iszonyat hangos, és mert a 270 fokos élménytől úgy érzed, te is a közönség részese vagy. Ez azért is fontos, mivel a film egyébként 134 percéből, ha összesítjük, legalább fél óra csak zene és koncertjelenet volt.
A szereplők ennél tökéletesebben nem is lehettek volna kiválasztva. Rami Malek (aki így ismeri, Mr.Robot), nemcsak hogy nagyon jól ki lett maszkírozva, a fogai, a szájtartása, a haja, a bajusza, de minden mozdulata is Freddie Mercuryra emlékeztetett. Nagyon jól betanulta a megjelenését, a személyiségét, sőt a koncertjelenetet is olyan élethűen adta elő, mintha tényleg egy original Queen koncertet néznénk. És akkor még meg se említettem a zenekar többi tagját játszó színészeket, akik megszólalásig hasonlítottak, főleg Joseph Mazzello, aki John Deacon-t a Queen basszusgitárosát játszotta. Nem viccelek, a film után hazamentünk, megnéztük a budapesti Queen koncertről készült filmet nosztalgiából és csak ámultam, hogy mennyire nagy a hasonlóság.
Na és most jön a nem fekete, de mondjuk inkább „szürke leves”. Visszatérnék ahhoz a részhez, amikor azt írtam, hogy „úristen ez tényleg így volt?” Hát, sajnos, mint utólag pár életrajzot, kritikát és cikket elolvastam, hamar rá kellett döbbennem, hogy nem. A Queen-film tökéletesen átadja a kor hangulatát, a zenekar és Freddie életének főbb eseményeit és még sok mást, de pár helyen ferdít a valóságon (például: Freddie szólólemezéből nem volt balhé a zenekarban, azt, hogy az AIDS-et már csak a Live Aid után vallotta be a zenekarnak, hogy a banda többi tagja ugyanolyan őrült módon bulizott vele, nem pedig hazament a feleségéhez és még sorolhatnám).
Ez szerintem egyáltalán nem baj, ha csak a szórakoztatás és nem a hitelesség a cél. Márpedig, mi is legyen a cél egy nagyközönségnek és laikusoknak, nem pedig kritikusoknak és történészeknek szóló mozi- és ráadásul nem is dokumentumfilmnek. Igen, valóban rossz, hogy nem lett hiteles és élethű a film, és tényleg sok a hiányosság benne (pl. Freddie más híres emberekkel való kapcsolata, a többi életében fontos románc, a bulik tényleges züllöttségének bemutatása stb.), de ha 134 percben egy ekkora legendáról, mint a Queen és egy ennyire összetett jelenségről, mint Freddie Mercury szeretnénk beszélni, egy regény sem lenne elég hozzá. Nem beszélve arról, hogy valószínűleg még a zenekar tagjai, barátai, a nagyközönség és valószínűleg még maga Freddie is másképp élte meg anno az akkori történéseket.
Mindent összevetve, szerintem ez egy nagyon jó film volt, és mindenképp érdemes megnézni, de inkább hatásvadászatra és pénzszerzésre lett készítve, nem pedig mélyenszántó tartalom bemutatására, ellenben mondjuk a Csillag születikkel. Szerintem a színészek és a koncertjelenetek nagyon el lettek találva, de ennél sokkal többet is ki tudtak volna hozni a filmből, főleg a történetből.