Vajon van-e értelme folytatni a Harry Pottert? És más formában? Kik a célközönség? Tényleg igazak azok a lehúzós kritikák?
Először is bevezetésnek a Harry Potter univerzum személyes vonatkozásaival kezdeném. Én már azok közé a gyerekek közé tartoztam, akiknek bőven volt ideje várni a baglyukat, hiszen még ovis voltam az első film megjelenésénél, a könyvről nem is beszélve. A 11. szülinapomon, augusztusban tűkön ültem már, hogy mikor jön a levél, majd a következő évben is, hátha csak elfelejtettek. A “harrypotterség” annyira átitatta a gyermekkorom, hogy volt olyan időszak, amikor az osztály 90%-ának egy jó kis mono csengőhangja volt, mégpedig a Harry Potter főcímzenéje.
Most, a könyv olvasása közben kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a Szenilla nyomában-t néztem. Az első moziban látott filmem a Némó volt, a második részénél meg felnőtt vagyok, szüleimtől elköltöztem és nagyon messze vagyok attól a gyerektől, aki akkor voltam.
A Harry Potterre eddig is jellemző volt a kötetről kötetre való célközönség-váltás, nemcsak a részek által közölt gondolatok mélysége és bonyolultsága változik, hanem a nyelvezet is ugyanúgy fejlődik.
A nyolcadik történet sok szempontból meglepetés volt. Először is J. K. Rowling annak idején határozottan kijelentette, hogy ez nem az a sorozat, amit a végtelenségig el fognak húzni, megjelenik a hetedik könyv és vége. Most mégis megjelent egy nyolcadik rész, és habár könyv formája van mégse igazán az, így talán Rowling se hazudtolta meg önmagát. Ez a mostani egy szövegkönyv, se 
több, se kevesebb.
Ez azt jelenti, hogy ha rápillantunk az első oldalra, akkor ott szerepel a helyszín, egy pár soros leírás a jelenet alapfelállásáról és alatta pedig csak a dialógus, ahol a szereplők nevei és a mondataik vannak, néha kiegészítve azzal, hogy ki merre néz. Kiábrándító?
Szerintem nem, úgy kell olvasni a szövegkönyvet, hogy az ember ne a régi élményeit akarja újraélni, hanem valami mást próbál ki. Sőt, nekem kifejezetten tetszett, hogy ennyi minden van az olvasó fantáziájára bízva, és némely jelenet után azon ábrándoztam, hogy ezt vajon hogy tudták színre vinni.
A történet nem olyan akciódús, mint amikor utoljára letettük a lantot pálcát. Ám bele lehet gondolni, hogy az emberek mennyire mást várnak az élettől 17 és 36 évesen, mások a problémáik, másra vágynak. A könyv nem tekint ki annyira a varázsvilágba, mint a régebbiek, inkább belső harcokat tár fel. Az egyik legfőbb konfliktus Harry és a fia – Albus – között van. Harry-nek most már nem Voldemort a legnagyobb gondja, hanem az, hogy megértse a fiát és ne mondjon olyanokat, amikkel csak egyre mélyíti a szakadék köztük. Albus-nak pedig az okoz fejfájást, hogy ő csak egy átlagos gyerek, amivel persze nem lenne gond, de hát ő a nagy Harry Potter fia. Apropó fejfájás – ha mindez még nem lenne elég – Harry-nek pedig 19 évvel Voldemort legyőzése után elkezdett fájni a sebhelye.
A színdarabról legnagyobb sajnálatomra nem tudok beszámolni, de csak dicsérő kritikákat olvastam róla amíg, akik csak a könyvet olvasták eléggé lefitymálóan nyilatkoztak róla. Olyanoknak ajánlom J.K Rowling, John Tiffany és Jack Thorne művét, akik szeretnének valami újat kipróbálni egy jól ismert csomagolásba bújtatva.
A könyv elolvasása után már csak egy kérdésen gondolkoztam – az elátkozott gyermek tényleg el volt átkozva, vagy helyesebb lenne inkább elveszett gyermeknek hívni őt.
