Tavaly augusztus végén debütált a Netflix addiktív sorozata és máris ikonikussá avanzsált. Ahogy a nézők végigkövethetik Pablo Escobar felemelkedését egyszerű marihuána csempészből egy gyilkos, megalomániás drogcsászárig, az egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Az atmoszféra megteremtésében kulcsszerepet kap a főszereplőt játszó brazil színész, Wagner Moura. Alakításában fenyegető, de nem játssza túl, Moura elképesztően meggyőzően alakítja az embert, aki bármit hajlandó megtenni a pénzért, hatalomért és e két dolog megtartásáért. Elismerést érdemel, hogy képes volt Medellinbe költözni a spanyoltanulás és Pablo karakterének jobb megértése érdekében.
A másik két főbb szereplő a Kolumbiába küldött Steve Murphy DEA ügynököt alakító Boyd Holbrook, kinek narrációján keresztül plusz információhoz juthatunk a történelmi hátteret illetően, illetve a társát, Javier Penat játszó Pedro Pascal, akit a Trónok Harca Oberyn Martelljeként láthattunk korábban.
A röpke másfél perces intró alatt Rodrigo Amarante, Tuyo című számára andalogva nyerhetünk bepillantást a kokain hajnalának fényűző és egyben baljós valóságába, amelyhez ugyanúgy hozzátartozik a magánreptér és a külön bejáratú állatkert, mint Ronald Reagan a drog elleni háborút indítványozó beszéde és a lángoló BMW.
Az első évad, illetve annak kifejezetten az első fele Pablot, mint a nép emberét mutatja be, akit a város amolyan díszpolgárként tisztel, ő pedig a szegényeknek pénzt oszt, házakat és iskolákat épít, szinte szerethető karakterként tekinthetünk rá. Tesszük ezt addig, amíg vérszomja nem terjed ki ártatlanokra és becsületes (?) politikusokra. Az évad végéig valószínűleg megváltozik a véleményünk, a második szezon során pedig egyik-másik szervezetnek szurkolva, s közben sokszor viszolyogva izgulhatjuk végig a drogbirodalom vérgőzös hanyatlását.
A Narcost ajánlom mindenkinek, aki egy akciódús, remekül eljátszott karakterekkel teli, véresen valós történetet szeretne megismerni.