Egy középkorú orvos Norvégiában üdül, ám egy magányos kiránduláson baleset éri. Szinte reménytelen a helyzete. Hogyan hívhatna segítséget, hogyan juthatna vissza az emberlakta települések
közelébe, ha egyszer lábra sem tud állni? Az életösztön azonban mindenek felett működik: a sérült turista ernyőjét felhasználva sínbe rakja a lábát, és csúszva-mászva próbál lejutni a hegyről, még
Oliver Sacks saját balesetének és nem éppen eseménytelen gyógyulásának történetét kettős nézőpontból beszéli el: hol neurológusként, a tények szenvtelen szemlélőjeként és elemzőjeként lép fel, hol pedig a kétségek közt vergődő beteg szemszögéből közvetíti az élményeit. Talán az objektivitásnak és a szubjektivitásnak ez a sajátos váltakozása az, ami igazán egyedivé teszi a dokumentumregényt, hiszen ritkán van arra példa, hogy egy ilyen nehezen leírható, szinte szürreális állapotot hozzáértő személy éljen át, aki nem csak elmesélni, hanem elemezni, értelmezni is tudja a vele történteket.
Sacks pályatársa és barátja, a moszkvai Lurija professzor így írt erről egyik levelében: “Sajnálom, hogy éppen Önnel esett meg a dolog, de ha valakivel ilyesmi történik, azt muszáj megérteni és felhasználni. Talán meg volt írva a sors könyvében, hogy át kell élnie mindezt, és semmi kétség, most kötelessége, hogy megértse és kutassa…”