Oliver Sacks (1933-2015), brit származású amerikai neurológus idegélettani tájakat térképezett fel: az idegi rendellenességek legtávolabbi sarkvidékeit és trópusait. Írásom a maga nemében addig egyedülállónak tűnő hölgy, vagyis az első „testét vesztett” emberi lény történetének tolmácsolása alapján született. A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyv egy kis szeglete ez, mely a meghökkentő históriák hippokratészi esetleírásainak tárháza.
Exterocepció, interocepció – propriocepció?
Az interocepció, a szervezetből származó, többnyire nem tudatosuló ingerek érzékelése, a vegetatív idegrendszer működését befolyásolja (pl. a vérnyomásérzékelő receptorok), vagy a mozgásszabályozással van szoros kapcsolatban (izomorsó, ínorsó, félkörös ívjáratok), míg az exterocepció a külső ingerek észlelését jelenti. Ám az érzékelésnek van egy állandó, nem tudatos árama, mely testünk mozgatható részeiből (izmokból, inakból, ízületekből) érkezve folyton ellenőrzi és korrigálja ezek helyzetét, tónusát és mozgását, miközben a folyamat mindeközben előttünk rejtve marad, mivel automatikus és öntudatlan. Sir Charles Scott Sherrington (1857-1952), angol orvos, neurofiziológus, aki 1932-ben Edgar Douglas Adrian-nel közösen Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapott az idegsejtek működésének kutatásáért, többek között annak felismeréséért, hogy erősebb inger magasabb frekvenciájú idegi impulzusokat okoz, egyszer „titkos, avagy hatodik érzékünknek” nevezte a jelenséget, melyet 1890-ben fedezett fel, miközben az érzékelés további módjai – „a többi öt érzék” – maguk nyilvánvalóságával hatnak ránk. Sherrington-tól származik a „propriocepció” elnevezés is, utalásképpen az interocepcióra és exterocepcióra, egyszersmind kifejezve önmagunk észlelésének nélkülözhetetlen voltát, ugyanis kizárólag a propriocpeciónak köszönhetjük, hogy testünket sajátunkként (proprius, latin), tulajdonunként (proprietas, latin) fogjuk fel.
A test kétségbevonhatatlansága
„A dolgoknak számunkra leglényegesebb vonatkozásait elrejti előlünk egyszerűségük és ismerősségük. (Az ember épp azért nem veszi észre ezeket, mert ott vannak a szeme előtt.) Rá sem döbbenünk, mi is vizsgálódásunk tulajdonképpeni alapja.” – szól Wittgenstein az ismeretelmélet tárgykörében tett megállapítása, mely testi és lelki vonatkozását illetően is érvényes lehet, hiszen lehet-e elemi szinten alapvetőbb szükségletünk, mint testi valónk birtoklása, irányítása, és a működtetésére való képesség megléte?
Ludwig Wittgenstein (1889-1951), osztrák filozófus – a huszadik század gondolkodója, aki hozzájárult a logika, a matematikafilozófia és a nyelvfilozófia fejlődéséhez – számára mindenfajta tudás és bizonyosság kiindulópontját és alapját a test kétségbevonhatatlansága jelenti, miszerint testünket nem lehet megkérdőjelezni, mivel egyszerűen, minden kétséget kizáróan: van. Utolsó könyvén, mely A bizonyosságról címet viseli, a totális kételkedés, mint valami lidérces álom vonul végig. A mű a „Ha annyit tudsz, hogy ez itt a kezem, biztosíthatunk, hogy a többit már adottnak tekintheted.” – sorokkal kezdődik, majd Wittgenstein ugyanezen az oldalon, ugyanezzel a lendülettel így folytatja: „Csak az kérdés, mi értelme volna ezt kétségbe vonni…”; majd valamivel alább: „Kételkedhetem-e benne egyáltalán? Ha egyszer a kétkedésnek nincs semmi alapja!” A könyvet szintúgy jellemzi a kételkedés, mint az állítás, melyet jól mutat, hogy a gondolkodó különösen eltöpreng azon, vajon adódhatnak-e olyan helyzetek, körülmények, melyek megfoszthatnak a test bizonyosságának érzetétől, alapul szolgálva így a testtel kapcsolatos kételyeknek, sőt, a totális kételkedés révén, van-e lehetőség olyan helyzet, vagy körülmény kialakulására, mely annak maradéktalan elvesztését eredményezi?
A testét vesztett hölgy története
Thomas Hobbes (1588-1679), angol filozófus, a mechanikus materializmus híve hirdeti : “…a világ testi dolog, amelynek nagyságrendi kiterjedése, nevezetesen hosszúsága, szélessége és mélysége van, s ami nem test nem is része az univerzumnak.” – majd megjegyzi – „Mivel pedig az univerzum a mindenség, ezért ami annak nem része, az semmi, s ezért sehol sincs.”
Dr. Oliver Sacks páciense, Christina, egy huszonhét éves nő volt, aki két kisgyerek édesanyjaként dolgozott otthon, mint számítógépprogramozó. Az aktív, teljes életet élő asszonyt a betegségek messzire elkerülték, míg egy hirtelen támadt hasi fájdalom nyomán kiderült, hogy epeköve van.
A műtét előtti éjszakán Christinának furcsa álma volt, melyben vadul imbolygott, alig állt a lábán, karjai ide-oda lengedeztek, bennük csaknem megszűnt az érzékelés, és bármihez nyúlt, mindent leejtett.
„Életemben nem láttam még ilyet – panaszolta Christina – Képtelen vagyok kiverni a fejemből.”
Olyannyira kétségbe ejtette az álom, hogy pszichiáter véleményét kérték, aki operáció előtti szorongást gyanított. Az álom a nap folyamán valóra vált: Christina elvesztette a lába alól a talajt. Ismét pszichiáterért küldtek, aki immár bizonytalannak, zavartnak tűnt a helyzet láttán, majd kelletlenül nyögte ki: „Szorongásos hisztéria. Tipikus szövődmény, gyakran fellép ilyenkor, műtét előtt.”
A beavatkozás napján Christina állapota még rosszabbra fordult – mintha csak megszűnt volna valamiféle elemi irányítás, mozgáskoordináció –, felülnie is keservesen sikerült csak, és teste felmondta a szolgálatot. Arca kifejezéstelen lett, állkapcsa leesett, még a hangja is színtelenné vált.
„Rettenetes dolog történt – közölte fakó hangon. – Nem érzem a testem. Furcsa, mintha elveszítettem volna.”
Mi késztethette Christinát, hogy így beszéljen? Aligha tudjuk elképzelni a nem létező test állapotát: az izomtónus összeomlását tetőtől talpig, keze vándorlását, amelyről, mintha nem is tudna, a végzetesen tönkrement testtartást és a mozgás ellenőrzőrendszerét, mintha nem is érkeznének információk a perifériáról. Mintha a parietális lebenyek nem kapnák meg az érzéki észleletből származó információt. Az érzékelés, valamint a parietális lebenyek működésének vizsgálata vált szükségessé, minek következtében a kép tisztulni látszott: a propriocepció súlyos hiánya mutatkozott a betegnél, tehát a szóban forgó lebenyek működése hiánytalan volt, csakhogy nem volt mit feldolgozniuk. Megszűnt az izmok és az ízületek érzékelése, illetve másfajta érzékelési modalitásainak károsodása is megfigyelhető volt: némiképp érzéketlenné vált az enyhe érintésekre, hőre, fájdalomra, valamint a mozgatóideg- és izomrostoknál is elváltozás volt tapasztalható.
Gerincvelő-csapolás útján kiderítették, hogy Christina akut polineuritiszben, azaz sokideggyulladásban szenvedett, vagyis annak egy igen ritka válfajában: szemben az elsősorban motoros elváltozással járó Guillain–Barré–kórral, itt majdnem kizárólag szenzoros ideggyulladást találtak, mely az axon, azaz az idegsejt idegszála mentén a gerinc és a koponya érzőidegeinek tövére terjedt ki.
Mivel Christina egyetlen lehetősége a propriocepció (a „test szeme”, amellyel önmagát „látja”) hiányában az volt, hogy ő maga legyen az a bizonyos „szem”, így neki kellett figyelni, mivel „elveszíthette” karjait és, bár tudta hol vannak, a következő pillanatban mégis más helyzetben találhatta őket.
Habár a heveny gyulladás alábbhagyott, és a gerincfolyadék összetétele is rendbe jött, a proprioceptív rostokban keletkezett kár maradandónak bizonyult: semmilyen neurológiai javulás nem volt tapasztalható az elkövetkezendő hónapokban. Christina állapota az elkövetkező években sem változott, csak hozzászokott az újfajta élethez, megtanult másként élni, amihez éppúgy meg kellett találnia az érzelmi és szellemi, mint az idegrendszeri alkalmazkodás módjait.
Ahogy teltek-múltak a hetek, a nem tudatos proprioceptív ellenőrzésnek lassanként a látás (mint nem tudatos vizuális automatizmus) és a reflexek mind integráltabb és folyamatosabb működése lépett a helyébe. Lehetséges, hogy a proprioceptív testélményt kompenzálandó, az agynak a testről alkotott vizuális modellje (mely a vakok esetében hiányzik), azaz a testkép, rendkívüli jelentőségre tett szert, amihez még a vesztibuláris testélmény, vagyis testkép, szintén kompenzációs felerősödése is hozzávehető, méghozzá olyan mértékben, amely a legmerészebb várakozásainkat is felülmúlja.
Christina egyre inkább a fülére hagyatkozott, akár a vesztibuláris, azaz az egyensúlyérzékelésből fakadó ellenőrzést hívta segítségül, akár nem, mivel a hallás útján kapott visszajelzésekre bízta magát. Arca is elveszítette proprioceptív tónusát és tartását, melynek következtében semmitmondó, kifejezéstelen lett, noha belsejében ugyanúgy kavarogtak az érzelmek, mint akárki másban, és hangképzésével is ugyanez volt a helyzet. Ezeken csak úgy volt képes segíteni, hogy különös éberség és furcsa viselkedésformák árán mesterségesen felöltött valamilyen arckifejezést, vagy teátrális hangon szinte kiszólt a közönséghez a színpadról, ugyanígy tett a mozgással is. Ezen eszközök alkalmazása élhetővé tették az életét, ám nem zökkentették vissza a rendes kerékvágásba. Christina újra megtanult járni, közlekedni, visszaszokott a hétköznapokba, ám, amint alábbhagyott a figyelme, nyomban cserben hagyta a cselekvőképessége. Például, ha evés közben beszélgetett vagy elkalandozott, kínkeservesen kellett markolnia a kést és a villát, mert, ha lazított a fogáson, nem összpontosított, rögtön kiejtette kezéből az evőeszközöket – átmenet, köztes állapot nem létezett számára.
Vajon eloszlatták-e a különböző pótmegoldások a testnélküliség érzését?
A legkevésbé sem. Christina propriocepciója sosem állt helyre, és emiatt egész életében úgy érezte, teste élettelen, nem valódi, nem az övé – képtelen újra birtokba venni. Állapotát csak a többi érzékelési módnak megfelelő analógiák révén tudta szavakba foglalni: „Mintha megvakult és megsüketült volna a testem… nem érzékeli önmagát.”
Christinát arra ítélte a sors, hogy egy leírhatatlan és elképzelhetetlen világban élje le az életét, melyet inkább „világtalanságnak”, a „semmi birodalmának” nevezhetnénk. Néha, rövid ideig megkönnyebbült, ha valamilyen inger érte a bőrfelületét. Ha csak tehette, nyitott tetejű autóval kihajtott a szabadba, hogy érezze, ahogy a testét és az arcát körülsimogatja a levegő (tapintásra, enyhe érintésre közel normális mértékben érzékeny maradt). – Csodálatos, amikor a szél az arcomba csap és végigcirógatja a karomat – lelkendezett. – Ilyenkor hirtelen felötlik bennem, hogy van arcom és van karom. Ez a futó érzés persze nem az igazi, de legalább egy pillanatra fellebbenti rólam ezt a szörnyű halotti leplet. Christina állapota mindezek ellenére „wittgensteini” maradt, mely bizonyos értelemben egyedülálló, hiszen ő lehetett az első „testét vesztett” emberi lény.
Időközben Christinának akadtak sorstársai, főként olyan egészségmániások és mértéktelen vitaminfogyasztók, akik hihetetlen mennyiségben szedtek B6- vitamint vagyis piridoxint. (A B6-vitamin túladagolásról abban az esetben lehet szó, ha valaki hosszú időn keresztül nagyon nagy dózisban szedi ezt a vitamint vitaminkészítmények vagy étrend-kiegészítők formájában. Ekkor idegi zavarok, járási, mozgási nehézségek, a végtagok érzékelési zavara, fokozott fényérzékenység és bőrkiütések jelentkezhetnek.) Mindenesetre ma már százával fordulnak elő testüket vesztett férfiak és nők, akik még ellentétben Christinával, reménykedhetnek a felépülésben, amennyiben tartózkodnak attól, hogy piridoxinnal mérgezzék magukat a továbbiakban.