Az orvosi biológia és a klinikum egy rendkívül kutatott ágának, a rákkutatásnak a kapcsolódó kérdésköreit megvitató tárgyról van szó, amelyet az MTA TTK Enzimológiai Intézet munkatársai hétről hétre mutatnak be a nagyérdeműnek.
A hallgatóság összetétele nagyon változatos volt már az első előadás alkalmával, hiszen intézeten kívülről az orvostól kezdve a biológuson át az állatorvosig mindenkit meg lehet itt találni, ami nem véletlen, hiszen egy égetően fontos kutatás a fő téma. Idén nyílt először lehetőség arra, hogy a Természettudományos Kutatóközpont megrendezze az első, biológiai jellegű előadássorozatát, melynek megnyitóján (bevezetőjén) én is ott lehettem. Sokak számára ez a tárgy a Neptun tanulmányi rendszeren keresztül is elérhető, de szívesen látják a magamfajta érdeklődőt is A hivatalos megnyitót az intézet főigazgatója, Dr. Pokol György tartotta, aki megosztotta velünk, hogy ő maga is egy bizonyíték arra, hogy ez a létesítmény sokakat befogad, hiszen a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett vegyészmérnökként. A beszéd során elhangzott, hogy a kutatóközpont 2012 óta létezik jogi értelemben, valamint jelenleg 4 intézet működik benne: az Enzimológiai Intézet, az Anyag- és Környezetkémiai Intézet, a Szerves kémiai Intézet, valamint a Kognitív idegtudományi és Pszichológiai Intézet. Az épületben lévő 450 dolgozóból közel 350 kutató. S mivel nagyon széles körben foglalkoznak természettudományos kutatásokkal, a csoportok nyitottak a hallgatók befogadására nyári egyetemi képzésre, diplomamunkára vagy akár a doktori értekezés elkészítésére is. A főigazgató úr nagyon szellemesen magyarázta el az intézetek ars poeticáját, miszerint a kapcsolatok létesítése fontos dolog és azért jó ennyi embert foglalkoztatni, mert egy kölcsönös haszonra épül, ami maga a tudás. Ennek jegyében kezdetét vette a kurzus első előadása, a bevezetés, amelyet meg szeretnék osztani veletek.
Mivel alapvetően ez egy kurzus, az előadók igyekeznek magukat egy hozzávetőleges tematikához tartani, de az előadás szabadelvűségéből kifolyólag bátorkodom megosztani a tapasztalataimat és a hallottakat. Az elsőelőadás elsősorban a konvencionális kemoterápiás szerekre és a rák kultúrtörténetére koncentrálódott. A téma limitációit az okozta, hogy a sebészi és a radioterápiás kezeléseket nehezen lehet in vitro kivitelezni. Röviden hallhattunk arról is, hogy még milyen témák kerülnek terítékre. Szerencsére sok oldalról igyekeztek megközelíteni a helyzetet, s így lehet majd hallani az epigenetikai vonatkozásokról, a tumor-őssejtekről, az áttétképzés (metastasis) molekuláris hátteréről, a sejttípusok egymásba való átalakulásáról (transzformáció), a genommérnökség lehetőségeiről – s itt kiemelten fontos megjegyezni a CRISPR/Cas9 nevű genomszerkesztő rendszert –, illetve terítékre kerülnek különböző drog rezisztens sejtvonalak is, illetve némi bioinformatika.
A rák kultúrtörténete kapcsán szóba jött pár felfedezés és esettanulmány, aminek hallatán néha mosolyogtam, néha pedig szabályosan elámultam . Persze ezek nem mindenki számára triviális 
dolgok. Ilyen például az első tumorok egyike, amely egy hozzávetőlegesen 90 millió éves dinoszaurusz (Titanosaurus) osteosarcomája. S mivel ezeknek az állatoknak csak a csontjai maradtak fent az utókor számára, így nem lehet pontosan megbecsülni, hogy más szervhez kötött rákos megbetegedés vagy esetleg szolid tumor (pl. leukémia) is jelen volt-e abban a környezetben. Ezzel a felfedezéssel két dolgot értek el. Az egyik, hogy az eddigi rekorder közel 1,8 millió éves osteosarcomás lábujja hátrébb sorolódott a legősibb tumoros megbetegedések listáján, a másik pedig az, hogy a nagyjából 70 millió évvel ezelőtt létezett dinoszauruszok feltárt csontvázain azonosított ilyen jellegű elváltozások elindították a kréta kori őshüllők epidemiológiáját, mint amolyan hibrid tudományt. A kultúrtörténethez hozzátartozik, hogy a betegség felfedezésén, azonosításán kívül hogyan próbáltak meg fellépni ellene. Az 1800-as években Rudolf Virchow német orvos vetette fel azt az ötletet, hogy az emberben kialakuló betegség helyét megállapítva egyfajta célzott terápiát kell alkalmazni. Eleinte ez annyiban merült ki, hogy egy izzó, éles fémmel kivágták a beteg területet. Az égetés során az erek és a terület vérzéscsillapítását is lehetett egyszerre kezelni (kauterezés). Az idő előrehaladtával és a technika fejlődésével ezek az eljárások egyre precízebbek lettek, de az igazi áttörést a II. világháborúban alkalmazott mustárgáz által megfigyelt hatások hozták meg. Egy mustine nevű egyszerű összetételű molekula volt az első kemoterápiás szer, amelyet hivatalosan emberi szervezeten alkalmaztak. A XX. század második felétől robbanásszerűen megnőtt a kemoterápiás szerek száma. Sokukat a mai napig alkalmazzák hol eredeti szerkezetükben, hol némi módosítással, amelyet tapasztalati úton kívánt meg a helyzet. A kemoterápiás szerek mellett, a tavalyi év során sor került az első olyan eseményre, ahol klinikailag is alkalmazni tudták a CRISPR konstrukciót. Layla gyermekkori leukémiában szenvedett, amellyel a szervezete nem tudott elbánni. Az eljárás alkalmával csontvelőt vettek tőle is és egy hasonló paraméterekkel rendelkező, de egészséges egyénből is. A sejteket kitenyésztve, az egészségeseket genetikailag manipulálva el tudták azt érni, hogy amikor az egészséges sejtek találkoztak a betegekkel, akkor azokat maradéktalanul elpusztították. A történet jelenleg úgy néz ki, hogy a kislány a mai napig tünetmentes, de persze rengeteg kontrollra kell járnia. Sajnos sok esetben regisztráltak olyan pácienseket, akik a kemoterápiás kezelés után akár évekig tünetmentesek voltak, majd egy sokkal agresszívebb tumor megjelent ismét a szervezetükben, ami már drogrezisztenciával is rendelkezett és hamar elpusztította a betegségben szenvedőt. Ez a genomeditáló eljárás viszont még újkeletű, a gyógyászati alkalmazása eddig még példátlan. Mindenesetre jó reménysugár lenne ez az emberiség számára. Persze nem szabad alábecsülni a saját szervezetünket sem. Az utolsó esettanulmány, egyben talán a legérdekesebb, arról szólt, hogy ha megvizsgálunk 40 egészséges középkorú nőt, akkor vajon hány emlőjében találhatunk daganatképzésre hajlamos sejteket és a későbbiekben ebből mennyi lesz ténylegesen tumor. A válasz megdöbbentő, ugyanis a 40 páciensből 40-nél találhatóak meg ezek a sejtek, de mindössze 2-nél fog kialakulni a későbbiek során a betegség. A tanulság tehát, hogy nem szabad tiszteletlenül bánni a saját szervezetünkkel, mert lehet, hogy épp egy nagy csatát vív azért, hogy pár évig még tovább alkothassunk a világon.