Új magyar animációs film készül, ami a Macskafogó méltó utódja lehet – ez volt az év legfőbb témája azok körében, akiket érdekel a magyar filmgyártás, és a megkapó előzetes után lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy elérkezzen november 15-e, és részesei lehessünk az élménynek. Hát, íme, megérkezett!
Már előre elhatároztam magamban, hogy ez a film nagyszerű lesz, és mindenképpen cikk fog születni belőle, aztán életem leghosszabb összefüggő látványélménye (bár csak másfél óra volt, egy percre sem tudtam levenni a szemem a vászonról) után mégis kis csalódottságot éreztem, na, de nem azért, mert nem élveztem a filmet. Ahogy elsötétült a kép, és beúszott a stáblista, az az érzésem támadt, hogy megint elölről kellene kezdeni nézni, de lehet, hogy utána még harmadszor is, hogy mindent be tudjak fogadni, ami abban a másfél órában történt. Semmi kétség, biztosan többször is leülök megnézni a jövőben ezt a páratlan alkotást, a mostani cikkem viszont az első találkozás izgalmáról fog szólni, így kanyarodjunk is vissza a történet elejére!
Amit előzetesen tudni lehetett a Ruben Brandtról, az a pszichothriller-, akciófilm- és film noir-vonal volt, melynek mindegyike hangsúlyos szerepet kapott az alkotásban. Pszichothriller, hiszen főszereplőnk, a pszichológus Ruben (akinek már a neve is egy utalás Rubensre és Rembrandtra) egy festői vidéken, egy luxusklinikán kezeli bűnöző hátterű pácienseit művészetterápiával, miközben ő maga épphogy a művészettől szenved: álmaiban híres festmények támadnak rá, mint például maga Botticelli Vénusza. Az álomképek meglepően ijesztőre sikerültek, és bár a rendező egy interjúban elmondta, hogy nem tartja a filmet tipikusan felnőtteknek szóló alkotásnak, én nem biztos, hogy 10 évvel fiatalabban nyugodt szívvel néztem volna, hiába a 12-es karika.
Akciófilm, hiszen a másik két főszereplőnk a kleptomániás rablólány, Mimi, és az őt üldöző Kowalski detektív története magában hordozza az izgalmakat, no meg egy szerelmi szál lehetőségét, de a hangsúly a műkincsrabláson és a fogócskán van. Mimi nem tud hatékonyan lopni megbízójának, mert elcsábul más műkincsek által, és ezzel a problémájával keresi fel a híres szakembert klinikáján. Amikor azonban fény derül Ruben álmaira, összefogja a pácienseket, és eltervezi, hogy a festmények ellopásával segíti elő a doktor gyógyulását.
Film noir, hiszen a bűnügyi krimi vonal Kowalski detektív által nagy hangsúlyt kap, ugyanannyit, mint Ruben álmai, továbbá az egész film képi világa egyfajta füstös, borongós árnyalatot kap, és folyamatosan szól az aláfestő zene, mely legalább olyan művészi gonddal lett összeállítva, és olyan fantasztikusra sikerült, mint maga a film, magyar népdalok feldolgozásaitól kezdve a Postmodern Jukeboxon át Ludovico Einaudiig bezárólag. Kowalski, mint magányos detektív, Mimi, mint femme fatale és a nagyváros éjszakai, borongós látképe mind-mind stílusjegyek,melyekből csak Ruben természetközeli környezete szakít ki bennünket.
Bár animációs filmről van szó, Milorad Krstič, a film szlovén származású, de Magyarországon alkotó rendezője ragaszkodik hozzá, hogy ez ugyanolyan bűnügyi alkotás, mint például a James Bond, csak kivitelezésében animációs, de semmi olyan nem szerepel benne, ami nem valósulhatna meg élő szereplőkkel. Filmes utalásai is mind élőszereplős filmekből valók. Én, személy szerint nem tudnám elképzelni ezek után valódi színészekkel az alkotást. Kezdetben volt bennem egy kis félsz, hiszen a karakterek megalkotásánál az alkotók teljesen elmerültek a kreativitásban (és az, hogy egyes szereplőknek több-kevesebb szeme, esetleg arca van, csak a jéghegy csúcsa), ám a film fogyasztásában az animációs megvalósítás közben váltakozó stílusok nem okoznak zavart, csupán a művészeti túltelítettséget fokozzák. Az eltelítődést ahhoz hasonlítanám, amikor egy napon néztem meg három különböző múzeumban három teljesen eltérő művész kiállítását. A nap végére a fejem mintha egy karácsonyi ebéd utáni gyomor lett volna, és Krstič-nek ezt másfél óra után sikerült éreztetnie velem!
A történet önmagában a film művészete és a megszámlálhatatlan utalás ellenére, illetve azok fel nem fedezése esetén is roppant izgalmas és fordulatos. Rég volt, hogy ennyire feszült figyelemmel követtem elejétől a végéig egy filmet, pláne társaságban. Mindenkinek ajánlom, nem csak egyszer, hanem kétszer vagy akár többször is, és bizonyítva, hogy mennyire nem vagyok egyedül, elcsíptem a folyosón egy hölgy beszélgetését, aki másodszor nézte meg az akkor négy napja debütált filmet. Ne is csodálkozzunk, hogy máris három díjat vitt a Sevillai Filmfesztiválon, és sokan már a 2019-es Oscar esélyesének is tartják. Bárhogy is legyen, biztos vagyok benne, hogy egy kultuszfilm születését kísérjük most figyelemmel, és még sok évig téma lesz a mű nagyszerűsége, ahogy a Macskafogót is számon tartjuk már 1986 óta.