A norvég angyalhang visszatérése
Jellemzően olyan emberként ismerem magamat, aki dalokba szeret bele, és egy teljes album első hallgatásra nem sűrűn fogja meg. Nem is nagyon vetemedem arra, hogy egy ültő helyemben fél, vagy egy órára elmélyüljek egy lemez anyagában, ám mégis, amikor már negyedik napja kaptam az értesítéseket az új AURORA album megjelenéséről, és végre playlistre tettem egy hétfő reggeli omlettsütés aláfestéseként, alapjaiban változott meg a heti lejátszási listám összetétele.
Hogy ki is AURORA? Aki eddig nem futott volna össze a munkásságával, ne adj’ isten egyből a magyar punkzenekar ugrik be neki, annak tartok egy villámgyorstalpalót a művésznőről: Aurora Aksnes egy norvég énekes-dalszerző, aki csupán csak 22 éves, de már több sikeres dalt tudhat maga mögött, és hatalmas rajongótáborra tett szert az indie- és szintipop-zene kedvelők körében. Ő is az a tipikusan véletlenül, az interneten felfedezett énekesek egyike, és bár már 2013-ban kiadta Awakening című kislemezét, az igazi áttörés 2015-ben érkezett, a Running With The Wolves vérfagyasztóan egyedi hangulatával, ami mellé egy disztópikus videóklippet is kaptunk. Már akkor egyértelmű volt, mekkora tehetség szorult az apró szőke, kék szemű, manószerű 19 éves lányba, aki szinte brandjévé tette a jellegzetes gesztikulálását, miközben beleéli magát az énekébe, amit hallgatva valóban egy istennő jut eszünkbe, vagy legalábbis az a tipikus, angyal-szerű hangzás, amivel legtöbben Ellie Goulding énekét azonosítják. A Running With The Wolves, és a szorosan őt követő, hasonlóan hideg-kirázós Murder Song természetesen egy előfutára volt a debütáló albumnak, az All My Demons Greeting Me As A Friend-nek, aminek minden dala az előfutárok indie-horror hangulatát hozza – talán leginkább a Winter Bird jár élen ennek az érzésnek az átadásában. Természetesen a kritikusok kedvezően fogadták, Aurora pedig bejelentette, hogy mindez csupán csak az első albuma volt a sok közül. Ezután két évnyi turnézás – többek között 2016-ban és idén is találkozhattunk vele a Szigeten – és munka következett, hiszen az a bizonyos léc rettentő magasra került az első albummal.
Lelövöm a poént: sikerült megugrani a lécet, habár az eddig megjelenő kislemezek (Queendom és Forgotten Love) bennem nem keltettek akkora rajongást, mint a 2016-os album, mindenesetre kiérezhető volt, hogy idén egy életigenlő tündérhangzást kapunk majd kézhez, több különleges hangszerrel – mint például a mostanában nagyon népszerű hangdrum – , és epikus többszólamúsággal, kicsit Enya hangzásvilágát juttatva eszembe. A szeptember 28-án megjelenő albumról, mint utólag kiderült, bármelyik dalt szívesen hallgattam volna előzetesen kislemezként, csak pont azt a kettőt nem, ami megjelent. Ezzel a két dallal indít egyébként az album is. Az All Is Soft Inside könnyedségétől kezdve viszont leesik az ember álla, micsoda ösztönös tehetséget hall. Amit viszont kiemelnék, az a Churchyard című mű, ami mesterien vegyíti az elektronikus hangzásokat a háttérkórussal, majd fokozatosan építi bele a skandináv hangzásvilágot is, és már az első hangnál teljes szerelem lesz, ebben teljesen biztos vagyok. Az album a címadó dalával zárul, ami kicsit visszavezet minket egyszerűségével a korai AURORA-feldolgozásokhoz, mint a Half The World Away, vagy a Life On Mars. Természetesen ahogy a címben is szerepel, ezzel a dallal az Infections Of A Different Kind-nak ezzel a rövidke fél órával még nincs vége, repesve várjuk a Step 2-t.
AURORA-rajongóknak természetesen „kötelező hallgatmány” a lemez, aki viszont nem ismeri a hölgyet, annak mindenképpen egy kronológiai sorrendben történő diszkográfia-végig pörgetést ajánlok, persze mértékkel, egyenként megízlelgetve a dalokat, mert szinte fokozatosan halad a emészthetőbb dalok felől a teljes fejvesztett extázisig, amit első hangzásra lehet én is megijedve fogadnék. Kihagyni az élményt viszont nem érdemes, hiszen manapság ennyi eredetiséget egy előadóban csak nagyon nehezen találunk. Remélem még alkalmunk lesz idehaza összefutni a művésznővel, talán nem csak egy fesztivál keretein belül. Cikkemet az ő mondataival zárnám, ami 2016-ban, az Origo-nak készült interjújában jelent meg, és úgy hiszem, többet mond, mint a fenti soraim összesen:
„Tegyük fel, hogy az élet maga egy hatalmas tenger. Ahhoz, hogy életben maradjunk, úsznunk kell. Úszunk és úszunk minden nap. Viszont minden egyes rossz dolog a világban egy-egy nehéz szikladarabbá válik, és a csomagomba kerül. Minél inkább megtelik a csomagom, annál nehezebb lesz úszni.
Azt szeretném a dalaimmal, hogy egy-egy ilyen nehezéket felhővé varázsolhassak.
Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy ilyen fájdalmas emléket gyökeresen ki szeretnék irtani magamból és az emberekből. Csupán azt szeretném, hogy tudjuk azt, hogy ezeket nem kell elfelejtenünk, nem kell megtagadnunk, tudnunk kell a miérteket, de nem kell magunkkal cipelnünk őket. Nem szabad megadnunk nekik a hatalmat, hogy szomorúvá váljunk, és elsüllyedjünk miattuk. Ezért írok dalokat, és ezt remélem a dalaimtól: hogy segítenek könnyebben úszni és eltüntetni a szikladarabokat.”
