A tehetség is deviancia – Vekerdy Tamás előadása

Az IQ terápia előadás-sorozat félévnyitó alkalmának vendége Dr. Vekerdy Tamás volt. A magyar Waldorf óvodák és iskolák megszervezésében is részt vevő pszichológus A tehetség és gondozása című előadásán mesélt a zsenikről, a tehetséggondozásról és a magyar iskolák problémáiról.

Az IQ terápia lelkes fiatalok által szervezett előadás-sorozat, mely sokféle népszerű témával foglalkozott már. Az előző félév nagysikerű kocsma konferenciáját tervezik megismételni majd tavasszal, de egyéb előadásokkal is készülnek. A részletekért kövessétek a Facebook oldalukat!

A mostani előadásra csaknem 400-an jelezték érdeklődésüket és kereken százan, hogy ott lesznek. Ez így is történt, a terem teljesen megtelt, volt aki már csak a lépcsőn tudott helyet találni magának. Tanárszakos hallgatóként nagyon izgatottan vártam az előadást, hiszen leendő pedagógusként reméltem, néhány a gyakorlatban később alkalmazható tudásra tehetek majd szert.

Az est első felében Vekerdy tanár úr fejtette ki néhány iskolával kapcsolatos gondolatát. Azzal kezdte, hogy a magyar iskola tehetségellenes. Sajnos ezekben az intézményekben a divergens gondolkodást nem díjazzák. Ez azt jelenti, hogy ha egy ezen a módon gondolkozó kisgyerektől kérdezünk valamit, akkor számtalan dolog eszébe juthat az adott témával kapcsolatban. Az iskolarendszer viszont egyáltalán nem ezt várja el tőle. Ott a konvergens gondolkodást fogadják el, azaz egy kérdésre mindig egy adott jó válasz a helytálló, gyakran rendreutasítás a vége: „arra válaszolj, amit kérdeztem!” Emiatt is igaz, hogy a tehetséges diákok ugyanúgy deviánsak, azaz a normálistól eltérőek, mint a tanulási nehézségekkel küzdőek. Arra, hogy milyen nehéz megkülönböztetni a két esetet, és hogy a tehetséges diák nem jelent egyet a jó tanulóval, számos kis történetet hallhattunk.

11807178_1afaaa9d91e4cc2abd5039b59af278f4_y

Churchill, Petőfi, Einstein

Winston Churchill nem volt jó tanuló. Katonaiskolába járt, görögből és latinból bukdácsolgatott. Volt azonban egy különleges tanára, Mr. Weldon, aki látta, hogy ebben a gyerekben van valami, ezért átengedte a saját tárgyából, sőt a többi tanárt is erre bíztatta. A tanár élete végéig megmaradt köztük a jó kapcsolat, sokáig leveleztek, látogatta őt, mert ennyire fontos volt neki, hogy volt valaki, aki végre „úgy” nézett rá. Ez is tehetséggondozásnak nevezhető.

„Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.”
(Petőfi Sándor, Deákpályám)

Manapság Magyarországon elvárás, hogy minden gyermek első végére írni-olvasni tudjon. Teljesen irreális, hogy harminc gyermek mind egyszerre tanuljon meg írni-olvasni, holott például „Zsófika” már úgy érkezett, hogy a három nővére évek óta iskolásat játszott vele, míg „Lacika” nem – vagy épp fordítva. Stephen Hawking sem tudott egész elemiben megtanulni írni-olvasni. Einstent ki kellett menteni eredeti, német iskolájából, olyan rossz tanuló volt. Az egyetemen sem remekelt, egyik tanára kis mulyának nevezte később. Tanulmányai után először biztosítótársasági ügyintéző lett. Szivarozás, hegedülés közben padlásszobájában fogalmazta meg A speciális és általános relativitáselméletet.

Pablo Picasso nem tudott megtanulni elemi iskolában írni, olvasni, számolni, tehát a mi fogalmaink szerint értelmi fogyatékos volt. De nem:„csak” zseni volt.  A tehetség tehát deviáns, eltérő, más, és ráadásul a kreatív ember agresszió szintje magasabb. Szerencsére ezt általában nem törés-zúzásban élik ki. A zsenik időnként emelkedett állapotukban szinte egynek érzik magukat a kozmosszal, míg máskor ezt az érzést elvesztik, és hajlamosak egy mély depressziós állapotba zuhanni, mert úgy érzik, hogy sosem kaphatják vissza az előző állapotot. Így ingadoznak eközött a két állapot között, miközben gyakran nem is ismerik el őket – mint van Gogh-ot, akiben élete során csak testvére hitt.

A mai magyar iskola nem kedvez a tehetségeknek, éppen azért, mert már eleve nem kedvez a valódi kibontakozásnak. Az alapkérdés itt az, hogy „mit nem tudsz?”. Boldogabb, északi országokban az alapkérdés az, hogy „mit tudsz”? Énekelsz, zenélsz, szépen fütyülsz? Ez is fontos lehet és jó. A mai iskola nem élményszerűen tálalja a tudást, így sokkal nehezebb közeledni felé. Mindannyian ismerjük az érzést, amikor a vizsgára bemagolt anyag könnyedén esik ki a fejünkből.

talent

Más dolgokat sem vesz tudomásul a mai magyar iskola. Elég a régi tanító nénikre gondolni, akik úgy küldték haza a gyermekeket, hogy kérjenek édesanyjuktól újságpapírt a sparhelt mellől, és arra a legvastagabb, két végű, kék-piros postaironjukkal kerekítsenek nagy-nagy köröket, amekkorákat csak tudnak. Manapság rögtön kicsiben kezdik, a precíz tanítók tűhegyes HB-s ceruzával. Vekerdy tanár úr kikérte a funkcionális anatómia szakértők véleményét, hogy vajon melyik módszer az előnyösebb. Ők azt válaszolták, hogy a régi tanító néni zseniális volt, az ő módszere kedvezőbb, jobban megfelel a kéz anatómiai fejlődésének. Ugyanez a helyzet a kamaszkorral: régen a 14-15 évesek évfolyama a legkönnyebb osztály volt, hiszen ebben az életkorban a gyerekek fiziológiás, élettani eredetű lustaságban szenvednek. Ehhez képest manapság a hetedik, nyolcadik osztályban kell a diákoknak a maximum hozni, hiszen ezen múlik a továbbtanulásuk. Hiába készült azóta rengeteg endokrinológiai vizsgálat, ami világosan kimutatta ezeket az élettani sajátosságokat, az iskolarendszer, az oktatás nem alkalmazkodik a gyerekekhez.

„Az iskola abnormalitása abból is látszik, hogy az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja.” – Karácsony Sándor

Egy hatvanas évekbeli kutatásban két tanár közül az egyik leadta az egész tananyagot, mind a 27 írót-költőt, a másik pedig csak azt, amelyiket szerette: csakis a személyes kedvenceit. Utóbbi lelkesebben tanított, osztályában csoportmunkával, színdarab írással is feldolgozták az anyagot. Az első év végi mérésben az derült ki, hogy az első módszerrel tanultak tudása az egész anyagra vetítve nagyobb arányú. A második csoport persze a teljes tananyagnak csak kisebb részét tudja. A nyári szünet után viszont változik a helyzet: akik a lelkes tanártól tanultak, azok többet tudnak, mint év végén, akik a másiktól, azok elfelejtik a tudásuk egy részét, mint általában a gyerekek a nyári szünet alatt. Ha kellő idő után ismét megvizsgálták őket, kiderült, hogy a vonalak keresztezték egymást, mivel aki kedvelte a témát, később olyan tudást is megszerzett, mondhatni szinte magába szívott, ami az órán el sem hangzott. Vekerdy szerint „öröm nélkül nincs tanulás”, bár én erről sajnos mást tanultam: igazából mindegy, milyen érzelem tölt el minket tanulás közben, a pozitív és a negatív hangulat is jobban segíti az adott információk rögzülését, mint az érzelmileg semleges állapot. Abban egyetértés van, hogy az unalom nem jó: „ahol untatnak, onnan menekülj!” – hangzott el az előadáson többször is.

Intelligenciából nagyon sokféle van. Például az értelmi intelligenciának tíz faktora van. Ebből a magyar iskola lényegében csak kettőt osztályoz, ami mindkettő a szóbeli tartományba esik. Ilyen alapon minősíti a gyereket, ami óhatatlanul minden tehetség félreértésével, félreismerésével és kiirtásával jár. Van néhány olyan tehetség, ami így is meg tud mutatkozni, de ez nagyon egyoldalú. A helytelen mérés miatt sok gyerek nem jut el oda, ahová el tudna jutni egészen más méréssel.


Pygmalion-effektus

Az előadás második részében beszélgetés következett. Egy kérdés kapcsán szóba került a Pygmalion-effektus: kutatók gyerekeket vizsgáltak. Felvettek egy mérést, hazamentek, meg se nézték a teszteket, csak véletlenszerűen kiválasztottak néhány diákot. Visszamentek az iskolákba, és azt mondták ezeknek a gyerekeknek, hogy előttük a következő időszakban nagyon nagy fejlődés áll. Megvárták, amíg letelik ez az idő, és újabb mérést végeztek. Ekkor hazamentek és elővették a régebbi teszteket és valóban kiszámolták, kielemezték. Összehasonlítva kiderült, hogy ezek a diákok – akikre „úgy” néztek – valóban fejlődésen mentek át.

Pygmalion Ovidius Átváltozások című művének ciprusi szereplője. A szobrászt nem érdekelték a nők, mert szerinte mind csalfa és buja, ezért egyáltalán nem akart megházasodni sem. Nagyon tehetséges volt, és tisztában is volt ezzel, viszont a többieknek is be akarta bizonyítani, hogy az ő munkája mellett minden nő eltörpül, ezért elkészített egy szobrot. Addig tökéletesítette, míg végül szinte hús-vér embernek tűnt. Hamarosan Pygmalion saját csapdájába esett, és végzetesen beleszeretett Galateaba, a szoborba. Pygmalion Aphroditéhez imádkozott, hogy kaphasson egy olyan lányt, mint a szobra, akit addigra ajándékokkal halmozott el, felöltöztette, mintha igazi élő felesége lenne. Az imáját végül meghallgatta Aphrodité, és igazi személlyé változtatta Galateát. A görög legenda számtalan modern kori alkotást ihletett.

Összességében az előadás egészen reménytelennek mutatta a mai helyzetet, és szinte kizárólagosan a mai oktatási rendszer hibáira koncentrált, az egyik hozzászóló – egy végzett pedagógus- felcsillantott ez kis reménysugarat. Szerinte a rendszer és az egyéb külső tényezők ellenére a lényeg a pedagógusok lelkesedése, és miért ne lennénk lelkesek, ha most is, szabadidőnkben, hétfő este az egyetemen ülünk, hogy egy ilyen előadást hallgassunk.


Vekerdy Tamás 1935-ben született Budapesten. Főiskolai tanulmányait az ELTE JTK szakán végezte, majd később a BTK pszichológia szakát is befejezte. A főiskola után házitanítóként dolgozott, majd egy ideig a Nemzeti Színház statisztája volt. Később a Színház- és Filmművészeti Egyetem óraadó pszichológia tanára volt. 1972-1983 között a IX. és a III. kerületi Nevelési tanácsadó pszichológusa, ezután az Országos Pedagógiai Intézet főmunkatársa. 1987 és 1991 között Solymáron a magyarországi Waldorf óvoda és iskola megszervezésében vett részt. A mai napig a Waldorf-tanárképzés vezetője és szervezője. Négy gyermeke van, köztük egyik egy Waldorf Gimnázium igazgatója. Rengeteg könyve jelent meg, legtöbbnek témája a gyermeknevelés és az oktatás.