Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban

Láthatatlan ház épült az őserdő fái közé, ott, ahol a mimóza is kétszer akkorára nő, mint a  Róma körüli dombokon, ott, ahol a narancsok és mandarinok az ágaikkal elérik egymást, s ha kedvük tartaná gyümölcsöt cserélhetnének. Az útmenti mocsárba ültetett bambusz áthatolhatatlan kerítéssé burjánzott, s bármelyik égtáj felől is vizsgálódunk a ház valóban eltűnt. Lénárd Sándor, latin, olasz, angol és német nyelven publikáló magyar író, orvos és orgonaművész papírt és tollat ragadva vall egy napban szobrot állítva mindennapjairól, csapongva, olykor bukfencet hányva emlékei, anekdotái, passziói, felragyogó, majd kihunyó eszmefuttatásai között, s robog végig könyvében a napszakokkal váltakozó gondolatokkal, míg nyugovóra nem tér a meghalás művészeténél, mikor az árnyékok elrugaszkodnak és a távolba szaladnak, esetleg eltűnnek, mint a tenger lehelete. Ars moriendi és Ars vivendi, nincsen különbség köztük, aki békét kötött a Halállal, már jobban él, már nem szorul rá a képzelet világára. Élni annyi, mint túlélni. Csecsemőként is vén, bölcs embereket élünk túl, virágok jönnek és túléljük őket, elillan a tavalyi hó, utcákat, házakat látunk letűnni, állatfajok tűnnek el életünk folyamán, nyelvek mondják ki utolsó szavukat. Utunk a tevékeny hangyák fürkészésétől lapról-lapra tart a Mennyország felé, mint az egycsuhás, egyformán hallgató trappisták, s közben megtudhatjuk, ki a szerencsés ember, mennyi hely kell a remete sárgarépájához, szó esik Michelangeloról, mint kertészről, az inka hercegek szamócájáról, egy külképviseleti malacról, a nemdolgozás szelleméről, a növények bevándorlásáról, a svábokról és a humanistákról, a kétfejű sasról, a többfejű emberekről, és a százfejű trollról, arról, hogy Bachról csak hallgatni lehet, a feketekávé fajsúlyáról, és legfőképpen arról, hogyan mehetünk neki a világnak pogácsa és lapulevél nélkül. Egy kakasszónyi időre nyerhetünk betekintést a láthatatlan házba, melynek órája a platánfa árnyéka, s ezalatt megtanulhatjuk megbecsülni a szűkszavú görögöket, az ismeretleneket, akik lent az országúton járnak.