Robert Merle neve a Védett férfiak utópisztikus világáig ismeretlen volt számomra. Ez volt az első könyv a polcomon az írótól, de nem az utolsó, ugyanis azonnal begyűjtöttem a házban található összes többi kötetet. Ez a fellángolás az idő előrehaladtával kicsit megkopott, de ha bárki kérdezte a kedvenc íróim, sohasem felejtettem el megemlíteni a nevét. A francia író zseniálisan és könnyedén játszik a szavakkal, ez teszi a munkáit letehetetlenné.
Illetve az a fajta plusz, amit az egyedi cselekmények adnak. Mint azt említettem, kicsit elhalványodott az érdeklődésem addig a pontig, amíg 4 szabad órám egy könyvesboltban el nem töltöttem. Teljesen véletlenül akadt meg a szemem a legalsó sorban lévő könyvön. Egyáltalán nem kerestem, de megtalált. Nem volt menekvés, felülkerekedett a kíváncsiságom. Magamhoz vettem a Majomábécét és kényelmesen elhelyezkedve töltöttem el a maradék 3 órám. Mondanom se kell, hogy ha az ember eljut egy könyv egyharmadáig, nem fogja otthagyni a boltban. Sajnos az egyetem kicsit közbeszólt, így az olvasást sem olyan ütemben végeztem, mint szerettem volna, de a héten végre befejeztem a regényt. Olvasás közben két gondolat fogant meg bennem. Az első az volt, hogy ez hihetetlen és lenyűgöző, hogy ezek az állatok mennyire értelmesek. A második pedig a félelem a saját tudatlanságunktól. Az a felismerés, hogy ez a két faj, az ember és a majom mennyire hasonlít, rendkívül megrémített. Ha azt kérné valaki, hogy határoljam be egy műfaj megnevezésével a regényt, nem tudnám.
Rendkívül szórakoztató volt, ugyanakkor rengeteg új információt kaptam. A cselekmény valós alapokra épít, és sok utalást is találunk erre. Példának okáért a műben említett Koko-program, amelyről talán ti is olvastatok, hisz nem is olyan rég hunyt el Koko a gorilla, aki jelnyelvvel kommunikált. Egyszerűen nem találok szavakat arra, hogy mennyire csodálatos, hogy ennyire közel kerülünk az állatokhoz és a megértésükhöz. Merle regénye a hasonlóságra, de mégis a különbségre hívja fel a figyelmünket. Arra, hogy az ösztönök és az érzelmek milyen egyensúlyban vannak jelen bennünk és az állatokban, a szeretett képességére, a lélekre. Magyarórán, történelemből, de még biológiából és földrajzból is mindenki azt tanulta meg a padot koptatva, hogy az embert elsősorban a beszéd különbözteti meg más élőlényektől, de ez a mondat több sebből is vérzik. Ha csak a társadalomra vetítenénk ezt, akkor hadd tegyem fel a kérdést, ami a regényben is felmerül: és a siketnéma emberekkel mi lesz? A beszéd csak egy kommunikációs eszköz, de a kommunikációnak számos más eszköze van, elég csak az élővilágot megnéznünk. Tehát ha a kommunikáció nem emel más élőlények fölé, akkor mi? Szerintem, és Merle szerint is sokkal inkább más, összetettebb dolgok választják el egymástól a két fajt. Erről szól ez a történet. Amiért én az egyik legfantasztikusabb szerzőnek tartom az írót, az az eszköztára. Miféle zsenialitás kell ahhoz, hogy egy csecsemő és egy csimpánzbébi fejlődését párhuzamban láthassuk, egymás mellett egyszerre szemlélve? Ugyanakkor betekinthetünk egy ilyen volumenű kutatás hátterébe, és az emberek reakciójára. Az író fitzgeraldi befejezéssel foglalja keretbe a munkáját. Egyetlen kérdést hagyva az olvasóban: ki is az igazi állat, és hol van a határ?