Természetvédelem az etnoökológia szemszögéből
Egy nemrégiben a Science-ben megjelent cikk kapcsán beszélgettünk Molnár Zsolttal, a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai és Botanikai Intézetének munkatársával, aki a hazai növényzeti örökség és az Alföld növényzetének változásai mellett immár 10 éve foglalkozik az ún. hagyományos ökológiai tudás kutatásával.
Az Ön szakterülete, az etnoökológia sokak számára ismeretlen lehet. Mit takar ez a megnevezés?
Módszertani szempontból antropológiai, néprajztudományi eszközöket használunk, tehát interjúkat készítünk, úgynevezett részvételi adatgyűjtést végzünk, amikor bekapcsolódunk egy közösség mindennapi munkájába, legyen az legeltetés vagy kaszálás. A feldolgozás módszerei is elsősorban antropológiaiak és néprajziak, ugyanakkor a kutatás fő célja ökológiai, tehát az érdekel bennünket, hogy milyen ökológiai tudással bírnak az illető gazdálkodók, pásztorok, halászok, vadászok vagy természetvédők. Ez tehát – ahogy a neve is mutatja – interdiszciplináris tudomány, a néprajz és az ökológia határterülete.
Módszertanilag nem problémás két látszólag ilyen távolálló tudomány összeegyeztetése?
Itt a problémák inkább izgalmakat jelentenek. Amikor az ember botanikusként kutat a terepen, akkor számol, mér, összeírja, mely növények milyen mennyiségben és állapotban fordulnak elő az adott területen. Az etnoökológiai kutatás során azonban a kutató mások tudásán keresztül szeretne tanulni ezekről a növényekről, tehát nem közvetlenül a növényt vizsgálja, hanem azoknak a tapasztalatait, akik foglalkoznak vele, hiszen legeltetnek, kaszálnak, művelik a földet. Így nem csak a növény biológiai tulajdonságait ismerhetjük meg, hanem azt is, hogy a tájban élő emberek mit gondolnak róla, hogyan hasznosítják, ez az ökológiai tudás hogyan befolyásolja őket a döntéseikben.
A Science-ben megjelent cikküknek is ez az egyik alapgondolata, hogy ezt a hagyományos tudást kellene hasznosítani a fenntartható gazdálkodás kialakításakor. Hogyan valósul ez meg?
A tudomány mindig is foglalkozott azoknak az embereknek a tudásával, akik nem könyvekből, nem egyetemeken szerezték az ismereteiket. Tehát a két tudásrendszer – a tudományos és a helyi – kommunikál egymással. Nagyon sokáig azonban az volt a szokás, hogy a hagyományos ökológiai tudást a tudomány logikájába transzportáltuk, kiemelve azokat a darabkákat, amelyek a tudósok számára fontosnak bizonyultak. A Science-cikk arra hívja föl a figyelmet, hogy ez az eljárás egyrészt nem biztos, hogy elég hatékony, másrészt semmiképpen nem etikus. A hagyományos tudásnak is megvan a maga logikája: ez a cikk arra próbálja motiválni az embereket, hogy fogadják el, más tudásrendszer más logikával működik. Ha felmerül egy konkrét kérdés a fenntarthatóságról, tájhasználatról, környezetvédelemről, akkor előbb a tudomány és a hagyományos tudás is szintetizálja az ismereteit a maga logikája szerint, csak ezután tegyük közös asztalra a kétféle tudást, és vizsgáljuk meg, melyik tudásrendszer hogyan segíti a gyakorlati kérdés megoldását. Azaz ne csak töredékeket vegyünk át a hagyományos tudásból, hanem engedjük partnerként szóhoz jutni.
A hagyományos tudásrendszerek vizsgálata tehát régebben sem volt idegen a tudománytól, de a szemléletben nagyon nagy változás következett be. Miben látja ennek a motivációit?
Leginkább abban, hogy a hagyományos tudás hordozói (többnyire bennszülött népek, illetve hagyományos foglalkozásokat űző csoportok, mint a pásztorok Hortobágyon vagy a számik Skandináviában) felismerték és szóvá tették, hogy az ő tudásukat nem etikusan használja föl a tudomány, a velük, közöttük dolgozó kutatók úgyszintén. Ennek eredményeképpen sokhelyütt már közös tudásalkotás valósul meg, a helyi „szakember” és a kutató közösen dolgozik egy probléma megoldásán. Például egy ausztráliai gyógynövény esetében, ahelyett, hogy a kutató elvenné a helyi ember tudását, hogy hasznosítsa a gyógyszerkutatásban, majd a profittermelésben, a helyiek „védik le” a maguk tudását, sőt, megbíznak kutatókat, hogy az ő tudásukból hiányzó elemeket pótolják. Így a kutatás megrendelőjeként a bennszülött nép döntheti el, hogy mit kezd a kutatás eredményeivel. Gondoljunk bele, hogy a legtöbb szaklap cikkei nem hozzáférhetők ingyen. Miért lenne a hagyományos tudásrendszerben született tudás ingyen hozzáférhető és szabadon felhasználható? Ez egy nagyon komoly etikai és emberjogi kérdés, amibe sok kutató bele sem gondol.
Az Ön tudományos munkásságát áttekintve nyilvánvaló, hogy rendkívül nagy tapasztalata van a terepmunkában. Van-e olyan meghatározó élménye, amely döntően befolyásolta a szemléletmódját?
Amikor egy botanikus megvizsgálja az egyes tájhasználati módok hatását a növényzetre, van valahány parcellája, ahol legeltet, van ahol kaszál, van ahol mindkettőt vagy egyiket sem. Ez egy tudományos kísérlet. Amikor viszont együtt kaszál valaki a gyimesiekkel, vagy együtt legeltet az alföldi pásztorokkal, kiderül, hogy nagyon-nagyon sokféleképpen lehet legeltetni, a kaszáló művelésének is nagyon sok eleme van, és ezek sokkal összetettebb rendszerek, mint ahogy egy kívülálló gondolja. Alapvető élményem az, hogy igenis van pásztortudomány, ami hihetetlenül nagy tudásra épül, és hogy a pásztor nagyon sok olyan döntést hoz, amitől jobb lesz a legelő állat egészségi állapota, vagy a tejtermelő képessége, derengeteg olyan döntést is hoz, ami a legelőjének az állapotát változtatja meg. A pásztor ugyanis úgy kezeli a legelőjét, hogy jövőre is, és azután is tudjon ott legeltetni. És itt van valami érdekes: ez a legeltetési mód nem mindig megfelelő természetvédelmi szempontból. Nekem az volt hatalmas élmény, amikor annyit beszélgettünk már pásztorokkal, hogy kezdtünk rájönni arra, hogy miben is különbözik a mi szemléletünk, és hogyan lehet úgy legeltetni, hogy az jó legyen a jószágnak, a legelőnek, és természetvédelmi szempontból is megfeleljen. Ezek óriási intellektuális élmények.
Ilyen körben talán könnyebben belátható, hogyan működik az előbb kifejtett felfogás a gyakorlatban. De vajon a világgazdaságba át lehet-e ültetni?
Ha nem ültetjük át, akkor kihalunk. Azt mindenki tudja, hogy fenntarthatatlanul működünk, mindenki tudja, hogy nagy baj lesz, ezek a régi tudásformák pedig elavultnak tűnhetnek. Két oka van annak, hogy ez mégsem igaz. Az egyik ok az, hogy ezek a hagyományos tájhasználati formák is fejlődnek: ma minden pásztornak van mobiltelefonja, műholdfotóról is tudja nézni a legelőjét, kutatókkal találkozik és beszélget, tehát a mai pásztor – még a hagyományos pásztor is – modernizálódik, változik a tudása, így a régi tudás nem elavul, hanem adaptálódik. Másrészt a legtöbb modern technológia nem ehető élelmiszert termel. Ha bemennénk egy olyan sertéstelepre, ami intenzív sertést hoz létre, nem biztos, hogy ezek után szeretnénk ebből a sertésből enni. Ilyen szempontból nem avult el ez a tudás. Meg szoktam kérdezni, miért azt mondjuk, hogy bioalma és biohús? Miért nem azt mondjuk, hogy kemoalma és kemohús? Hiszen valójában a bioalma az alma, és amelyik agyon van vegyszerezve, az kemoalma. Ha innen nézzük, akkor nem a biotermék drága, hanem a kemotermék olcsó, csak a nyelvünk itt félrevezet minket.
Itt most már az egyes ember életére is vonatkozó példákat említett, de vajon városi emberként mi mit tehetünk, mi lenne számunkra a fenntartható életforma?
Nem biztos, hogy városiként tudunk fenntartható életmódot folytatni. Az, hogy fogmosás közben elzárom a vizet, vagy hogy nem használok autót, hanem tömegközlekedem, biztosan csökkenti a környezetterhelést, de hogy ettől az egész életmódom fenntartható lenne, az kérdéses. A szelektív hulladék kifejezetten jó példa: egyre több szemetet gyártunk, aminek egyre nagyobb részét gyűjtjük szelektíven, ahelyett, hogy egyre kevesebb szemetet termelnénk. Én nem gondolom, hogy a városi életforma ökológiai szempontból fenntartható lenne.
Akkor mi lenne a megfelelő és fenntartható életforma?
Én a fiatalságban bízom. Az emberiség jelen berendezkedésében szerintem nem alkalmaz kellően gyors tanulási folyamatokat ahhoz, hogy nagyobb megrázkódtatás nélkül ki tudjunk lépni a mai világképből. Egy természeti erőforrásokkal való fenntartható gazdálkodást akkor tud egy emberközösség kifejleszteni, ha megtapasztalja annak az erőforrásnak a hiányát, mert akkor rádöbben, hogy szüksége van rá. Európában nem tapasztaljuk meg ezt. Amit mi eszünk, azt már igen gyakran nem Európában termeljük, mert pl. az európai természet védelme érdekében kihelyeztük a gyártókapacitásainkat a világ többi részére. Lehet, hogy valaki biciklivel megy a munkahelyre, és vegetáriánus életet él, de valójában az ő életéhez szükséges rengeteg alapanyag is pusztítja a természetet ott, ahonnan érkezik. Ezt viszont nem tudjuk, mert nincs ráírva a termékre. (Persze a kávénál, banánnál, kakaónál könnyű kitalálni, de egy csirkehúst tartalmazó menzai ételnél már nem egyértelmű, hogy az a csirke honnan jött, és hogy amit evett, az honnan jött.) A mai európai városi embernek nincs esélye rádöbbenni arra, hogy hol járul hozzá ő maga a természet rombolásához. Amíg kis falvakban éltek az emberek, látták, hogy ha levágták valahol az erdőt, az eső aztán elmosta az egyik házat, és tanultak belőle – tehát nagyon jó volt a visszacsatolás. Ezek a közösségek nem csak azért voltak fenntarthatóbbak, mert kisebbek voltak, hanem a gyors visszacsatolás miatt is.
Mit üzenne a tanárszakos hallgatóknak, mit tud ebből a szemszögből az iskola közvetíteni?
Az iskola kivette a gyereket a saját környezetéből, elszakította a többé-kevésbé fenntartható falumodellből. Ez a folyamat nálunk már nagyon rég – a 19. század folyamán – lejátszódott, így már nem látjuk, nem emlékszünk rá. (De például Mongóliában azért nem él együtt az apa a gyerekével, mert az apa valahol a hegyekben legeltet, a gyerek pedig a városban jár iskolába. Szibériában a nomád rénszarvaspásztoroknál próbálják bevezetni a nomád iskolát, ahol a tanárok utaznak a nyenyecekkel és evenkikkel, hogy az iskola menjen a gyerek után, és ne a gyerek az iskola után.) A felvilágosodás óta kivesszük a gyereket egy fenntartható közegből, és betesszük egy nem fenntartható közegbe. Ha egy gyerek iskolába jár, és emiatt nem találkozik a valódi élettel, akkor már csökken az esélye annak, hogy megtapasztalja, hogyan hat ő maga és a tevékenysége a környezetére. Ezt absztrakt módon nem lehet megtanulni: amíg a gyerek nem a saját bőrén tapasztal valamit, addig nem várhatjuk el, hogy a magáévá tudja tenni. Azt gondolom, hogy a mai iskolarendszer alkalmatlan arra, hogy a fenntarthatóság felé átvezesse a fiatalságot. Ez a gondolat egyébként csak annyiban radikális, hogy ritkán mondjuk ki. Ha gyakrabban beszélnénk erről, egy idő után már nem lenne radikális.
Mi lenne tehát a követendő út?
Elődeink tapasztalatai alapján úgy látom, hogy megoldást jelenthet, ha mindenki figyel arra, hogy őrizze meg a saját kultúráját, a globalizálódás során is maradjanak meg a családi és kisközösségi léptékű, nemzeti, közép-európai és európai léptékű kulturális hagyományaink, hogy ne homogenizálódjunk teljesen. Aki pedig teheti, tapasztalja meg, hogyan folyik a tájban való gazdálkodás; nagyon jó példa erre a Tüskevár. Két hét, két hónap Tüskevár, és máshogy megy haza a gyerek. Az én gyerekeim is voltak “Matula bácsiknál”, és azóta másképp gondolkodnak a világról. Meg kell adnunk a gyerekeinknek a lehetőséget, hogy a természetben játszhassanak úgy, hogy nem a szülő irányítja a játékot. Nagyon sok gyereknek szinte nincs olyan szabadideje, amit nem felnőttek irányítanak. Olvastam erről egy tanulmányt: kimutatták, hogy gyerekeknek az értékrendjében, kreativitásában nagy szerepe van annak, hogy gyerek gyerekkel játszik, önállóan, természeti környezetben. Nemcsak a játékaik lettek kreatívabbak, hanem toleránsabbak is lettek egymással szemben, sőt az iskolai teljesítményük is nőtt a természetben játékkal töltött idő után. Azt gondolom, hogy az iskolát ilyen módon lehetne jó irányba mozdítani.