Most, hogy már javában benne vagyunk az idei Mentorképzés előkészületeiben, elindult a mentorjelentkezés, készül a Mentorkisokos és a Mentorkoncepció is ki van dolgozva, úgy éreztem, hogy ideje lenne pár sort írnom arról, hogy én hogyan is éltem meg a tavalyi Mentorképzést fotósként, illetve többé-kevésbé videósként.
Hát, hol is kezdjem? Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Mentorprogramokba való beolvadásom szinte egyszerre történt a Tétékás Nyúzba való beolvadásommal. Nem titok, hogy én úgy kerültem az egyetemi sajtóhoz, hogy László Lívia, előző főszerkesztőnk 2016. októberében, az egyik Überfúzión készített hosszabb-rövidebb interjúkat a résztvevőkkel, és én is az útjába akadtam. Az enyhén illuminált énem ki is használta az alkalmat, és a „Milyen a buli, hogy érzed magad?” kérdésre, ráordítottam Líviára, hogy „AKELAAA!!!”, és ez a beszélgetés be is került a soron következő Tétékás Nyúzba. Nehogy azt higgyétek, a csodálatos kapcsolatom a TTK HÖK hetilapjával ezzel még nem szakadt meg, rögtön az interjú után meg is kérdeztem Líviától, hogy nem lenne-e szüksége egy videós emberre, aki aftermovie-kat, és egyéb videós tudósításokat készítene a lap számára. Livus igent mondott, én pedig rögtön nagyon izgatott lettem, hiszen végre lehetőségem lett rá, hogy contentet gyártsak úgy, hogy azt valószínűleg elég sok ember látni fogja. Ezzel fejeződött be az első félévem, az egész vizsgaidőszakban csak ez járt a fejemben, hogy végre sikerülhet nagypapám nyomdokaiba lépni, és kicsit az újságírással foglalkozni, mint valami másodállás az egyetem mellett. Talán pont egy éve volt az az Überfúzió, ahol ténylegesen elkezdtem a munkát. Ez volt az első videónk itt, és ahhoz képest tényleg elég nagy sikert aratott, kevés tartalom ért el akkora nézettséget a YouTube csatornánkon, mint az a kisfilm. Ebben talán az is közrejátszhatott, hogy ez volt az első ilyen fajta tartalom az újság történetében, illetve, hogy ennek a videónak a végén történt az az ikonikus beszélgetés Skobrák Tibivel, amit azért már elég sok ember megismert azóta. Egyébként ezen a bulin én csak úgy mellékesen fotóztam is, ugyanis a hivatalos fotós valahogyan elkeveredett, így én voltam az egyetlen ember az épületben, akinek volt egy olyan eszköze, amivel viszonylag jó fotókat is lehet csinálni. Sajnos ez nemigen jött össze. A videós led amit használtam, tudott villanni, ám elég szerencsétlen módon, így egyértelműen a videós anyag sikerült jobban.
Tehát, ha már ennyi karaktert szántam a háttérsztorira, úgy érzem ideje lesz végre elkezdem mesélni azt, amire a címben is utaltam. Még mindig valahogy az egy évvel ezelőtti időkben járunk, ugyanígy a Mentorképzés előkészületeinek a végén.
Valamikor márciusban sor került az első nagyobb volumenű „gyakorlati” csapatépítős mentorpogramra, a Mentorkirándulásra. Ez egy egész napos kiruccanás volt a Normafára. Ha jól emlékszem, valahol a vége felé jártunk már a hónapnak, így nem is volt olyan hideg szerencsére (erről árulkodnak a fotók, ahol többen már pólóban feszítenek). Az igazat megvallva, ekkor még tényleg nemigen voltam tisztában vele, hogy ki kicsoda. Elsőéves lévén, úgy, hogy addig teljes mértékben elkerült a HÖK, az ismeretségem főleg néhány szaktársamra, illetve a korábbi gólyatáboros csapatom tagjaira korlátozódott, így kicsit félve indultam neki a programnak, gondoltam, hogy itt most főleg a munkáról fog szólni ez a pár óra, nem a kapcsolatépítésről. Félig igazam is lett. Szerencsére volt egy állomás, ahol több embert is ismertem, így sok időt töltöttem el náluk (lehet még többet is, mint kellett volna), és ott sikerült több csapatról is fotókat készítenem, majd 1-2 óra múlva siettem is tovább, hogy sikerüljön minél több csapatot minél több helyszínnél elkapnom. Nem mondom, volt bennem egy kis félelem, hogy eltévedek ott az erdőben, de szerencsére több alkalommal is meghallottam egy csapat őrjöngő hangját, így valamelyest sikerült tájékozódnom a hangok alapján. Tehát így telt a Mentorkirándulás. Amint említettem, sikerült minden állomást végigjárnom, és szerintem tényleg nagyon kreatív feladatok elé állították a mentorjelölteket, akik ezáltal belekóstoltak kicsit a csapatépítés mivoltába. Az egyes csapatok megírták az indulóikat, amiket minden állomásnak be kellett mutatniuk, csak úgy, mint a gólyatáborban. Szerintem, már most kijelenthetem, hogy ezek az események és programok tényleg nagyon hasznosak, ugyanis valóban arra készítenek fel, hogy hogy is kell egy csapatot vezetni a gólyatáborban, majd később a gólyaavatón, illetve az egyéb programokon.
Fontos megjegyeznem, hogy a Mentorképzés elméleti részébe nemigen láttam bele, így tényleg nem tudom, hogy hogy folytak az egyes zh-k, vizsgák, amik a mentorság lexikális részére készítettek fel.
Teltek a hónapok, és egyre inkább közeledett a Mentorhétvége, egy május eleji program. Ez volt az az esemény, amit még én is vártam, pedig tényleg semmi közöm nem volt a Mentorképzéshez (azóta sincs túl sok). A Mentorhétvége egy szentendrei campingben volt, itt töltöttünk el másfél napot, illetve egy éjszakát. Ez alatt a két nap alatt tényleg sikerült rengeteg embert még jobban megismernem, és igaz, hogy fotóztam, de volt időm leülni és beszélgetni Livussal, Luccal, a HÖK elnökünkkel, nem is beszélve a mentorjelöltekről. Sajnos volt egy kis félreértés köztünk, és a tábor vezetése között, mert valamiért nem voltak tisztában vele, hogy mi igazából bulizni szeretnénk este is, mármint nem csak este nyolcig. Hát igen. És mivel a táborvezető hatalmas pereskedésben volt a szomszédjával, ki kellett számolni, hogy pontosan hány decibellel is rezeg a bulika, és nem szabadott túllépnünk egy bizonyos szintet. Így telt ez a két nap. Szerintem ez az ottalvás nagyon sokat segített azon, hogy a mentorjelöltek tényleg megismerjék egymást, és a csapatépítős feladatokon túl is sikerült kialakulnia valamiféle kohéziónak a csapaton belül. A második napra rettenetesen elfáradtunk, pedig volt még néhány kötelező program az indulás előtt.
Mielőtt elhagytuk volna a tábort, Patrícia megkérdezte tőlem, hogy megyek-e a Mentortáborba. Mint kiderült, júliusra lett rakva, ami keményen nyár közepe, így még tényleg nem tudtam, hogy ott tudok-e majd lenni. Nagy szerencsémre azonban sikerült elszabadulnom arra a pár napra a családi nyaralásból, és ismét a csapattal tartottam, Szolnokra, és ezúttal 3 napra. Mivel egyik csapatnak sem voltam tagja hivatalosan, ismét kétséges volt, hogy akkor most lesz-e helyem valamelyik faházban, illetve, ha lesz is, akkor kinél fogok elhelyezkedni. A munka ezúttal is hasonló volt mint azelőtt, csak az volt a különbség, hogy itt most videóztam, vagyis egy hozzám közelebb álló műfajjal próbálkozhattam. Ez volt az első alkalom, amikor élesben is tesztelhettem a (nekem) új DSLR gépemet, kihajtható LCD-vel, ami nagyon sokat segített a videózásban, és valljuk be, elég menőn is néz ki. A feladatok hasonlóak voltak, mint eddig. Kis érzékenyítés, kis csapatverseny, kis showhajtás, csak a szokásos. Második nap megérkezett Varga Dávid barátom, akinek ugyanúgy nem volt feltétlenül kötött programja, mint nekem. Délelőtt állomást tartott, de utána azt csinált, amit akart. Szerencsére sikerült találnunk laza 1-2 órát, amikor a mentoroknak fontos előadásokon volt jelenésük a nagyteremben. Ez dokumentálás-ügyileg nem olyan izgalmas téma, Dávid pedig szabad volt, így körbejártuk a társaságot, és megkérdeztük, hogy kell-e valakinek valami a boltból, ugyanis bevásárolnánk az estére különféle szeszekből. Ennek az lett a vége, hogy 20ezer HUF-fal, és egy rettenetesen hosszú bevásárlólistával a zsebünkben indultunk neki az ismeretlen Szolnok citynek, hogy keressünk egy vasárnap is nyitva tartó supermarketet. Ez elég bátor vállalkozásnak ígérkezett, ugyanis még nagyjából sem tudtuk, hogy merre induljunk el, és hogy milyen hosszú is lesz ez a trip, de nemigen éreztünk félelmet. Másfél óra gyaloglás után az ismeretlenbe, a Szolnok Plázában találtunk egy SPAR-t, ami csodák-csodájára nyitva volt. Teljes mértékben fel voltunk készülve, tudtuk, hogy mivel állunk szemben, ezért a hatalmas egy hetes tripekhez használt túratáskámat vittük magunkkal, hogy ebben majd biztos elfér az a tömérdek alkohol, amiről a küldetésünk szólt. Persze, bele is fért, a baj inkább azzal volt, hogy legalább 40 kilónyi italt vásároltunk össze, ami egy kissé nehéz volt ehhez a kis kiruccanáshoz. Továbbra sem aggódtunk, elindultunk vissza a táborba, de ekkor már közeledő vihar előjeleit éreztük, így kicsit sietősebbre fogtunk. Már a célegyenesben voltunk, 10 percre a tábortól, amikor elkapott minket a zuhé, ám ekkor olyan csoda történt, amire tényleg nem számítottunk. Ezt megelőzően elkezdtünk viccelődni azon, hogy milyen nagyszerű lenne, ha most megjelenne Lukács Károly a Károlymobillal, egy zöldszínű Suzukival. Ki hitte volna, közeledő autó zajára lettünk figyelmesek és ki más ült volna benne, mint Károly. Máig nem sikerült kiszednünk Karcsiból, hogy hogy sikerült megéreznie, hogy ekkora szükség van rá, de hát nem is feltétlenül ez a lényeg, hanem hogy, bár megtörve, de teljesítettük a ránk bízott missziót, így teljes nyugalommal mulathattuk végig az aznap estét is.
Talán ezek voltak a leginkább említésre méltó történetek, amiket el tudok mondani a Mentorképzésről. Természetesen ezek korántsem fedi le azokat az élményeket, amikkel gazdagodhat az ember a programok által, de talán a mentorokkal készült interjúk pótolják egy kicsit ezt a fajta űrt.
Őszintén szólva, ezeken az eseményeken mindig is elég nehéz volt megtalálnom az arany középutat a bulizás-lebzselés, és a munka között. Ha egy picit leültem beszélgetni valakivel, meginni egy sört, kávét, vagy valamit, mindig egy kicsit lelkifurdalásom volt azzal kapcsolatban, hogy lehet, most épp dolgoznom kellene. Sosem voltam benne biztos, hogy tényleg eleget dolgozom-e és hogy elég lesz-e az a felvételmennyiség, amit készítek egy ütős videóhoz. Eddig ezzel mindig szerencsém volt. Persze vannak jobb és kevésbé jó videóim is, de sosem adtam ki a kezemből olyan munkát, amire ne lettem volna büszke valamilyen szinten, és emellett még tök jól is éreztem magam. Hogyha választanom kellene, akkor lehet, hogy pont ezt mondanám számomra a legnagyobb előnynek a Mentorrendszerrel, és a Tétékás Nyúznak való tevékenységeimmel kapcsolatban. Úgy érzem ennek köszönhetően kötöttem nagyon jó barátságokat itt az egyetemen, ha csak egyetlen embert kellene említenem, itt ismertem meg Benkovits Ádit, akivel azóta nagyon jó barátok vagyunk, és egyszerre választottak meg minket tisztségviselőnek. Olyan embereket ismertem meg, akikkel enélkül lehet, hogy sosem találkoztam volna. Ha ez nem lett volna elég, ennek köszönhetően folyamatosan fejlődtem szakmailag is, mármint ami a videó-újságírást és a fotózást illeti. Ennek az egésznek a folyománya az, hogy most a Tétékás Nyúz főszerkesztője vagyok, és hogy én felelek az első TTK-s GT kommunikációjáért. Hihetetlenül jó érzés az, hogy miközben azt tanulom amit szeretek, azért kapok fizetést, amiért a hobbijaimmal foglalkozok.