Úgy tudni, egy erre szakosodott cég megbízást kapott az ELTE-től a Természettudományi Kar átvilágítására.
Nem vitatom az ilyen cégek kiterjedt tapasztalatának hasznosságát a helyzetértékelésben. Ugyanakkor nyilvánvalónak gondolom, hogy – a hazánkban honos normatív finanszírozási rendszer és a kari költségvetés néhány sarokszáma ismeretében – a szigorú gazdasági racionalitás diktálta cselekvési terv kidolgozása ennél jóval kisebb léptékű feladatot jelent. Ennek bemutatására bátorkodom közzétenni az alábbi gondolatmenetet, amely az átvilágítást elvben akár ki is válthatná, avagy sorvezetőként szolgálhatna annak során. Ez persze nem fog megtörténni, így tekintsük ezt inkább egyfajta “betclick” fogadásnak: az én tippemnek arra, mit kell tartalmazzon az átvilágítás végén a Kancelláriának leadandó boríték…
A fenntartó szempontjai
A normatív finanszírozási rendszerben a felsőoktatási intézmények támogatásának egyetlen kritériuma a hallgatói létszám. Más szóval: a fenntartó EMMI az oktatás és kutatás finanszírozásában a minőségi szempontok figyelembe vételét szükségtelennek ítéli. Ilyen, figyelembe nem vett szempontok: minősített oktatók (PhD, habil., MTA doktora, akadémikus) száma; publikációs és hivatkozások száma Q1 és egyéb nemzetközi szakfolyóiratokban; szabadalmak száma; OTDK eredmények; az egyetem nemzetközi és hazai rangsorokban elfoglalt pozíciója; a képzés színvonalának fenntartásához szükséges többletköltségek (terepgyakorlati utazások, laboratóriumok ellátása); a létesítmények és technikai eszközök színvonala, korszerűsége, a működtetésükhöz szükséges források. Az ilyen finanszírozási rendszer tehát – a normatíva összegétől függetlenül – értelemszerűen relatíve nehezebb helyzetbe hozza a magasabban kvalifikált (ergo jobban fizetett) munkatársakat alkalmazó, korszerű, klimatizált épületben működő, kiemelkedő informatikai és műszerellátottságú, a minimumnál magasabb színvonalú gyakorlati képzést nyújtó intézményeket.
Fentieket összegezve le kell szögeznünk: a felsőoktatás hazánkban jelenleg (és alapelvét tekintve már közel két évtizede) honos finanszírozási rendszere voluntarista és nyíltan minőségellenes.
A rendszerbe átmenetileg, két-három éven át kiegészítő elemként beépített ún. kutatóegyetemi támogatás érdemben nem változtat a fenti következtetésen, tekintve, hogy
- azt az elvárás szerint nem működésre, hanem fejlesztésre kellett [volna] fordítani;
- összege a teljes egyetemi költségvetés csekély hányadát tette ki;
- odaítélésének elvei nem voltak egyértelműen tisztázva, ami így egyetemen belüli elosztásukra nézve sem adott kapaszkodót;
- a többletforrás mára meg is szűnt.
A TTK költségvetésének túlnyomó részét a bértömeg teszi ki. A magasan kvalifikált oktatók nagy száma és jóval magasabb fizetése következtében az ő bérkeretük döntően járul hozzá ehhez a bértömeghez. A TTK pénzügyi gondjai tehát abból fakadnak, hogy a fenntartói szándékkal ellentétben nem minőségellenes, hanem minőségpárti személyzeti politikát folytat. Ebből elkerülhetetlenül következik, hogy szigorú fiskális szempontok alapján az adott külső feltételek mellett Kar pénzügyi gondjainak egyetlen lehetséges megoldása az alábbi lépések megtétele.
Potenciális javaslatok
1. Vezető oktatók tömeges elbocsátása
Tekintettel arra, hogy egy PhD fokozattal rendelkező adjunktus bére fele az MTA doktori fokozattal rendelkező egyetemi tanárénak, előadások tartására viszont ugyanúgy képesítve van, mégpedig 50%-kal magasabb előírt óraszámmal, a finanszírozási elvekkel összhangban levő legracionálisabb pénzügyi intézkedés a Karon a vezető oktatók létszámának a szakok akkreditációjához előírt minimumra való korlátozása. Ez a jelenlegi helyzethez képest a docensek és egyetemi tanárok tömeges elbocsátását jelenti. A nyugdíjkorhatárt elért kollégák esetében ez nyugdíjazást, egyéb esetekben – a végkielégítést is felvállalva – elbocsátást jelent. Az elbocsátottak helyére adjunktusokat és tanársegédeket kell felvenni, ami azok alacsonyabb bére és magasabb óraszáma miatt a felszabadult bérkeret kis töredékét köti le. A felveendő adjunktusok számát tovább csökkenti, hogy a nyugdíjazott kollégák egy része emeritussá minősíthető, azzal, hogy ennek fejében továbbra is tartsák meg óráikat; az elküldött oktatók egy további hányada pedig megbízással visszafoglalkoztatható lehet.
Az ebből következő javaslat tehát az lenne, hogy a jórészt nemzetközileg elismert, produktív, óriási szakmai tapasztalattal rendelkező és azt átadni tudó professzorainkat bocsássuk el, és helyükre alkalmazzunk jó esetben tehetséges fiatal posztdoktorokat, rosszabb esetben harmadrangú, eddig kutatóintézetkben vagy vállalkozásoknál vegetáló idősebb kollégákat. Ez nyilván a színvonal azonnali zuhanásához és az ELTE nemzetközi rangsorokban elfoglalt helynek drasztikus romlásához vezetne – ami azonban, mint láttuk, a fenntartónak a finanszírozási rendszerben (és nem üres politikusi nyilatkozatokban) deklarált szándékával éppen nem lenne ellentétes.
Szarkasztikus vagyok? Nem, csak logikusan gondolkodom. Az átvilágítást motiváló fiskális gondolkodásmódnak megfelelő egyetlen, valóban érdemi megoldást jelentő intézkedés ugyanis éppen a fenti lenne. Ha ilyen drasztikus javaslat az átvilágítás eredményét összegző jelentésben (mint reméljük) nem lesz, az csupán a jelentés készítői és megrendelői opportunizmusának tudható be.
2. A Kar leválasztása az ELTE-ről
A befolyó normatív finanszírozáshoz képest a bértömeg mellett a kiadási oldalon jelentkezik az egyetemi központi elvonás, melynek mértéke jelenleg 26%. El kell ismerni, hogy ez az elvonás az utóbbi években csökkenő tendenciát mutat. A felduzzasztott központi költségvetés jórészt persze a támogatást nagyon is megérdemlő célokra fordítódik: az egyetem sportegyesületet, kórust, botanikus kertet, könyvkiadót stb. működtet. Ez a nemes kulturális misszió – amit egyébként a finanszírozó szintén nem támogat, így e tevékenységével az ELTE egésze is szembe megy a fenntartói szándékkal – azonban válsághelyzetben nyilván nem vállalható fel a TTK részéről. Ennek logikus megoldása a TTK önállósulása, miáltal a rezsiköltség a tényleges minimumra lenne szorítható.
A levállás akadálya persze, hogy épületein a TTK két másik karral osztozik. Közülük az IK meggyőzendő a rokon profilú leváló TTK-hoz való csatlakozásról, tekintettel már csak arra is, hogy – a minőségellenes finanszírozási elvekkel szép összhangban – a törvény a felsőoktatási intézmények egyetemi minősítését kizárólag a karok számához köti. A TÁTK (számukra sem kielégítő) elhelyezésének megnyugtató rendezéséig ugyanakkor a leválás nem látszik reálisan kivitelezhetőnek.
Ám ezt az intézkedést az átvilágítási jelentés várhatóan nem csak ezért nem fogja kezeményezni, hanem az ELTE ebből fakadó presztízsvesztesége, és nem utolsó sorban a központi költségvetésben ez által okozott csökkenés miatt sem.
3. Külső források bevonásának növelése
A pályázati források és ipari kutatási szerződések a bevételi oldalon hozzájárulhatnak az ELTE működési költségeihez. Részesedésük növelése tehát hozzájárulhat a pénzügyi egyensúly javulásához. Borítékolható, hogy az erre való felhívás – az előzőekkel ellentétben – hangsúlyosan szerepelni fog az átvilágítási jelentésben is.
Ez persze roppant dicséretes, amennyiben nyílt deklarálását jelenti annak: a TTK ragaszkodása a minőségelvű működéshez úri huncutság, amit annak saját zsebből kellene finanszíroznia. Sajnos azonban tényleges megoldást nem jelent, mert a kutatási szerződések céltámogatások, amelyeknek csak kis hányada (a karra jellemzően jutó 10% körüli rezsi) fordítható az alapfeladatokhoz kapcsolódó működési kiadásokra. Az utóbbi években a karon elterjedt ún. “bérátvállalás” valójában csalás, ami felett a szerződő partner jó esetben szemet huny (rosszabb esetben nincs vele tisztában). A szerződésekbe tervezett bérköltség ugyanis valójában nyilvánvalóan a szerződött munka elvégzéséhez szükséges tényleges többletfeladatok elvégézésének fedezete lenne. A külső források tehát a rezsin túlmenően csak technikai fejlesztések, eszközbeszerzések révén gazdagítják az egyetemet.
4. A működés racionalizálása
Ezzel kapcsolatban bizonyára fogunk hasznos tanácsokat kapni a nagy tapasztalatú átvilágító cégtől. Ugyanakkor miután 2015-ben az adminisztratív személyzet zöme a Kancellária felügyelete alá került, a megmaradt, kis létszámú és még kisebb fizetésű nem oktató, nem kutató személyzet hozzájárulása a kari bértömeghez nem olyan mértékű, hogy bármiféle ilyen racionalizálástól jelentős bérmegtakarítást várhatnánk. Éppen ellenkezőleg: az intézetek egy részénél jelenleg is olyan hiány van technikai alkalmazottakból, hogy az már az alapszintű működést is veszélyezteti.
Összegzés
Mit is várhatunk tehát az átvilágítási jelentéstől? Elsősorban a fenti 3. és 4. javaslat részletes boncolgatását, ami, mint láttuk, az alapproblémát érdemben aligha oldja meg. Mélységes hallgatást a 2. lehetőségről. Az 1. javaslat megjelenése a jelentésben radikális formájában szintén valószínűtlen; enyhébb formában (és persze szőrmentén, szemforgató fogalmazásban) való esetleges megjelenése ugyanakkor nem zárható ki – erre érdemes lesz figyelni, hiszen fontos jelzés lehet az átvilágítás megrendelőinek szándékait illetően.
A lehetséges megoldási javaslatok fenti elemzése természetesen a külső feltételek változatlansága mellett érvényes. A normatív finanszírozás alapelveinek esetleges változását illetően azonban ne legyenek illúzióink: a rendszert lényegében az ezredforduló előtti bevezetése óta ugyanaz a voluntarista, minőségellenes szemlélet jellemzi, ami tehát a magyar felsőoktatáspolitika hosszú távú alapkövének látszik.
Az egyetemen belüli forráselosztás elveinek persze nem szükségképpen kellene tükrözniük a központi elosztási szempontokat. A TTK minőségpárti (azaz rendszerellenes) alapállásának az ELTE egésze általi felvállalását azonban bizonyosan nem éppen ez az átvilágítás fogja szorgalmazni.
Petrovay Kristóf