Generációnk egyik legnépszerűbb csapatává és legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát a magyar férfi kézilabda-válogatott az elmúlt bő évtizedben. A csapatnak ugyan egyszer sem jött össze az éremszerzés nagy világeseményen, mégis örökre a szívünkbe zárta magát megalkuvást nem tűrő küzdeni akarásával.
Ki ne emlékezne a 2012-es londoni olimpia negyeddöntőjére, amikor a magyar csapat egy óriási bravúrt bemutatva legyőzte a tornán addig parádézó Izlandot, bejutva ezzel az elődöntőbe. Pedig az a mérkőzés sokáig állt úgy, hogy nem a mieink kerülnek ki belőle győztesen, kellett hozzá az, hogy kapusunk, Fazekas Nándor az utolsó percben kivédje a világ egyik legjobb heteslövőjének, Gudjon Valur Sigurdsson-nak a hétméteresét, majd az ellentámadás végén Lékai Máté belője a kapuba a labdát, hosszabbításra mentve a mérkőzést, ahol aztán Nagy László parádéjával sikerült kivívni a továbbjutást.
Aztán az elődöntőben ugyan megvolt az esély a fináléra, végül Svédország jutott be a döntőbe, a mieink pedig a horvátokkal nézhettek farkasszemet a magyar férfi kézilabda történetének első olimpiai érméért – sikertelenül.
Aztán ott volt az a bizonyos Franciaország elleni bravúr szintén 2012-ből, az Európa-bajnokságról, ahol Zubai Szabolcs parádéjával végig vezetve, 26-23-ra vertük a pár hónappal később olimpiai aranyig jutó gall csapatot. Ugyan ez már a második bravúr volt azon a kontinensviadalon, a középdöntőben elmaradtak az extrák, előbb Izland, majd Szlovénia ellen is több volt benne, mint egy sima és egy szoros vereség.
A horvátok elleni búcsú is sikerülhetett volna szebben, ám hiába az irányító Császár Gábor 14 gólja, az utolsó percben egy rossz időben kikért időkérés miatt 24-24-es döntetlen lett a vége, így egy nyolcadik hellyel a tarsolyban utazhatott márciusban Svédországba a csapat, ahol két hihetetlenül izgalmas – Brazília és Macedónia – elleni ütközetben sikerült kiharcolni az olimpiai szereplést, amiről fentebb már írtunk.
Hogy milyen élményeket kaptunk még a srácoktól, menjünk vissza még egy évet, 2011-be, a helyszín szintén Svédország, itt rendezték meg ebben az évben a világbajnokságot, ahol igazán megtaníttatta a szurkolókkal a csapat, hogy mi az, hogy küzdeni tudás! Nem indult jól a vébé a Mocsai Lajos vezette csapatnak, a mindig is (kivéve Londonban) mumusnak számító Izland elleni sima vereség után jött az első bravúr, a Norvégia elleni 26-23-as győzelem, majd a balszélső Törő Szabolcs zsenijének is köszönhetően egy 32-30-as osztrákok felett aratott siker, amivel bejutott a középdöntőbe a csapat.
A franciák és a spanyolok ellen ugyan nem volt esély, azonban a németek ellen egy végletekig kiélezett csatában megszerzett két pont megteremtette a lehetőséget a hetedik hely megszerzésére, mely az olimpiai kvalifikációs tornán való szereplés lehetőségét jelentette volna a csapatnak, és a lengyelekkel szemben egy remek tíz percnek köszönhetően, zsinórban kilenc gólt szerezve ki is vívta a lehetőséget magának, amivel később élt is a csapat.
Egy remek, ám korosodó generáció legszebb pillanatai voltak ezek, és a 2015-ös világbajnokság selejtezőjében a szlovénok jöttek ki jobban a két csapat párharcából, így a mieink lemaradtak a katari giccsparádéról. A csalódás után még nagyobb csalódás jött, az új szövetségi kapitány, Talant Dujshebaev túlzásba vitte a fiatalítást, így a 2016-os Eb-nek kilenc új játékossal nekivágó csapat hat mérkőzésén csak egy győzelmet szerzett, így lemaradtunk a nyári riói olimpiáról, ami a korábbi legendás átlövő vesztét jelentette a kispadon. Jött a Veszprém edzője, Xavi Sabaté, aki visszahozta azokat a játékosokat a 2017-es vébére, akiket az elmúlt időszakban is csodálhattunk, ennek az eredménye a Dánia elleni bravúrgyőzelem, azonban a Norvégia elleni negyeddöntő visszarántott minket a valóságba, mégpedig hogy változás kell!
A változást Ljubomir Vranjes-nek hívják!