Az Allianz Hungária ez évben harmadszorra rendezte meg a konferenciát, amelyen napjaink innovátorai új irányt adhatnak az új nemzedéknek.
Annak ellenére, hogy a cikkem a konferenciát fogja bemutatni, szeretném egy egyéni gondolatmenettel nyitni a témát. Egyre világosabb mindannyiunk számára, hogy mindennapjaink olyan mederben folynak, amely hosszú, értsd több évtizedes, ill. évszázados távlatban egyszerűen nem fenntartható. Az egyre növekvő lakossági arányú városok készen kapják a vizet, az élelmet és a nyersanyagokat, amelyekből felhasználás után szennyvíz és szemét lesz, ezeket pedig egy korlátos világban nem lehet korlátlanul halmozni. Ha pusztán a legkevésbé sem esztétikusnak nevezhető és nemkülönben egészségtelen környezet önmagukban nem lennének elgondolkodtató és fogyasztás-visszafogó tényezők, kalkuláljuk bele, hogy jelenlegi életvitelünkkel és energiatermelési módjainkkal egy olyan nagy fokú éghajlati változást hoztunk a világra, amely néhány évtized alatt beláthatatlan következményű, soha nem látott mértékű és gyorsaságú átlaghőmérséklet növekedést hoz magával. Hallom és látom magam körül, hogy sokakat még mindig nem mozgat meg a téma, mondván
„Hisz’ most is hideg van, nincs itt semmilyen felmelegedés”, illetve „Na és akkor, picit melegebb lesz nyáron”.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az 1800-as évek közepén végetért az ún. Kis-Jégkorszak, és igen, egy lassú, természetes felmelegedés is zajlik valóban, de aki látott valaha globális szén-dioxid, valamint hőmérsékleti grafikont, az aligha tévesztheti szem elől a jelen idő felé haladva exponenciálisan növekvő görbét. Szeretném arra is felhívni a figyelmet, hogy nem csak „melegebb lesz nyáron” és rosszul fogalmaznak azok, akik azt mondják „meg kell menteni a Földet”. Egyik kedvenc humoristám, George Carlin szavaival élve:
A bolygó nem megy sehova, mi igen.
Az elmúlt kb. 10000 évben, amióta létezik emberi civilizáció, alig változott a klíma, most pedig immáron közel 7 és fél milliárdan nézünk szembe valamivel, amit korábban soha nem tapasztaltunk. Tehát nem csak melegebb lesz nyáron, hanem kiszámíthatatlan és erősebb viharok jönnek, hol áradások sorozata, hol a sivatagosodás viszi el termést. Vannak országok, amelyek már most teljes vízimportra szorulnak, és a gazdasági nagyhatalommá tornyosult Kínának 30 éven belül elfogyhat az ivóvize. Kiváló példa erre Szíria, mely a krízis előtt sok éve nem látott aszályon ment keresztül, az állatállomány 80%-a elpusztult, a mezőgazdasággal foglalkozók pedig hamar nincstelen városi munkanélküliekké váltak, amely helyzet a már meglévő feszültséggel kombinálva egy polgárháború kitöréséhez és menekültáradathoz vezetett. Mondanom sem kell, Kína méreteivel számolva egy ilyen összeomlás nagyságrendekkel kellemetlenebb lehet. Ahol az addig a boltok polcairól kényelmesen lepakolt étel luxuscikké válik a civilizáció acélsodronynak tűnő hálója szakadozni kezd. George Carlinnak így részben van igaza. Nem azért van szükség egy ésszerűbb, agyonhasznált szóval élve fenntarthatóbb világra, mert kiírtjuk magunkat teljesen. Azért van rá szükség, mert milliárdnyian pusztulhatunk bele a változásba, miközben a globális piac összeomlik, és fél kontinensek válnak poszt-apokaliptikus háborús övezetekké, valamint úgy mellékesen a sorban hatodik nagy kihalást okozzuk.
Ezt tisztázva bele is kezdenék a konferenciába, melynek első témája: „Miért az ökológiai gazdálkodás jelenti az egyetlen járható utat az emberiség számára?” A téma előadója nem más, mint Rodics Katalin kutató biológus, a Greenpeace munkatársa és egyetemi docens, aki állatcsempész maffiákkal vette fel a harcot és számos sikeres akciót tudhat magáénak. Büszke rá, hogy száz, Mongóliából csempészett farkasnak a Pireneusokban tudott otthont találni Brigitte Bardot segítségével, valamint Ugandából csempészett, orosz cirkusznál raboskodó csimpánzkölyköket jutatott vissza a természetes élőhelyükre maga Jade Goodall közreműködésével.
Rodics szerint a mezőgazdaság területén roppant gondot jelent, hogy teljesen profitorientált, és míg a becslések szerint a bolygó akár 12-14 milliárd embert is képes lenne eltartani, addig jelenleg több mint 1 milliárdan éheznek. Ezen éhezők közül rengetegen kisparasztok, akik exportra termelnek, de a dömping miatt 1980 és 2003 között nem kevesebb, mint 60-70% volt mezőgazdasági termények árzuhanása, így az elszegényedő parasztok kénytelenek elhagyni földjeiket. Míg az így létrejött nincstelenség határán tengődő réteg leginkább a városba áramlik jobb élet lehetősége után kutatva, ahol gettókban végzik, addig földjeiket jobb esetben benövi a növényzet, rosszabb esetben a szélerózió elhordja a termő talajréteget és a terület sivatagosodni kezd. A nagyüzemi mezőgazdálkodás során használt vegyszerek ugyan egy ideig nagyobb hozamot generálnak, de hosszútávon tönkreteszik a talajt, kiölik belőle a mikrobákat és a jótékony hatású egyéb élőlényeket, ezáltal a növények számára szükséges nitrogén-körforgás leáll. Hogy biztosítsák a szükséges tápanyagokat, további műtrágyát és vegyszereket alkalmaznak, ördögi kört hozva létre. Mindemellett elszennyezik a talajvizet, ami folyókba, tavakba jutva ott eutrofizációt okoz, vagyis a foszfor és nitrogén felhalmozódása a víz algásodását okozza, ennek következménye pedig a vízi élőlények elpusztulása az oxigénhiány miatt.
A vegyszerhasználatból kifolyólag sérültek az úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatások, így például a beporzás. A rovarölőszerek hatására a méhpopuláció globálisan és drasztikus mértékben lecsökkent mostanra, ez pedig nem, nemcsak méz fogyásával jár, hanem a legtöbb fogyasztott gyümölcs elvesztésével. Egy feltételezés szerint, ha a méhek kihalnának, rövidesen követnénk őket mi is. Miközben ez az állítás némileg túlzás, tény, hogy egy ilyen esemény beláthatatlan következménnyel lenne a táplálkozásunkra, hiszen onnantól kezdve kizárólag szél által beporzott növényekre, így gabonákra hagyatkozhatnánk. A rovarok mellett negatív hatással vannak ezek a szerek a madarakra is. A fecskepopuláció Nyugat-Európában 1980 és 2013 között bő 40%-os állománycsökkenést szenvedett el, de Magyarországon ez a szám 25-30% mindössze 2004 óta!
Az, hogy mit teszünk a tányérunkra, politikai döntésként is értelmezhető. Miközben a fejlődő országokban máig előfordul a mennyiségi éhezés, a fejlettnek nevezett országokban egy viszonylag új jelenség ütötte fel a fejét: A minőségi éhezés. 1950 óta a nyomelem és mikroelem tartalom a búzában 50, míg a tejben 90 százalékkal csökkent. Utóbbit szemügyre véve az elmúlt 70 évben eltűnt belőle a kalcium és magnézium ötöde, és a vasnak több mint fele. Ezek után nem csoda, ha higítottnak, víz ízűnek érezzük. Újabb gond a nagyüzemi állattartás, mely amellett, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásának több mint harmadáért felelős, elfoglalja a termőföldek felét takarmánynövényekkel, így a közvetlen emberi fogyasztásra termelt növényeknek csak a földek negyede jut. A használt vegyszerek kimutathatóan rákos megbetegedéseket, immun- és hormonrendszeri zavarokat okoznak, Magyarországon pedig mind a mai napig kimutatható a DDT az anyatejben, annak betiltása ellenére is. Mi lehet mindezek után a megoldás? Váltsunk ökológiai gazdálkodásra, vagyis a fogyasztás és a termelés helyét igyekezzünk minél közelebb tartani egymáshoz, és használjunk kevesebb vegyszert. Ez a módszer nem zárja ki a korszerű öntözőrendszerek használatát, pusztán ésszerűbbé és tisztává teszi az élelmiszergazdaságot, mely hosszú távon többet és jobbat termel. Segítségével csökkenthetjük az üvegházhatású gázok kibocsátását a vidék életben tartása és munkahelyteremtés mellett is.
Második témánk vezetője Üveges Gábor politológus és EU-szakértő, Hernádszentandrás polgármestere, BioSzentandrás ötletgazdája és vezetője, aki a 445 lelket számláló, Kassa-Miskolc tengelyen fekvő falut bekapcsolta az ország vérkeringésébe. Manapság a vidék általánosságban is, ám kifejezetten a falu szó negatív felhanggal párosul, pedig Üveges Gábor szerint nem az adottságokkal lenne a gond, a fenntarthatóság a vidéken keresztül megvalósítható lenne. Magyarország népességének harmada ezer fő alatti falvakban lakik, és azzal, hogy ezt nem használjuk ki, csak idő kérdése hogy teljesen elveszítsük ezt a potenciált. A megoldás abban rejlik, hogy a falut a mostani, modern viszonyokhoz igazítjuk. Sok hasonló településsel egyetemben az 1990-es évekre Hernádszentandrás is kezdett elnéptelenedni, az elvándorlás megállíthatatlannak tűnt és az ingatlanállomány romlásnak indult. Az effajta közösségekben megvan az a hiba, hogy a felelősséget mindig felfelé hárítják, illetve „úgy sem lesz ebből semmi” hozzáállásra váltanak. Ebből kifolyólag Gábornak mintegy 6-8 évet kellett közösségfejlesztéssel töltenie, az érdemi munka csak ezután kezdődhetett. Milyen lehetőség állt előtte? Mindössze 2,5 hektár használható földterület, amely a falut körülvevő gáton belül esett, és a bioélelmiszerben gondolkodás, mint kitörési pont. A cél egy, az év minden hónapjában folyamatos termelés beindítása volt. Közel 10 éven át tartó közösségfejlesztési munkába ágyazva és egy EU-forrás elnyerését követően megkezdődtek BioSzentandrás rendszerének felépítése. Ahol 2011-ben még egyetlen fóliasátor állt, meghaladva a panaszkodás és csodavárás logikáját, egy olyan – helyi adottságokra épülő – üzleti alapokra helyezett, számos szociális elemet tartalmazó vállalkozás létrehozása vette kezdetét, mely célul tűzte ki, hogy 5 éven belül kialakuljanak az önálló működés feltételei. Az immáron támogatással egyre modernebbé vált apró gazdaság minőségi zöldségtermesztéssel és levendula ültetéssel belevágott a márkateremtésbe, termékpalettáját pedig az igények szerint alakítja. Mára mintegy 5 éttermet lát el folyamatosan fűszerekkel és friss hozzávalókkal, fellendült a turisztika, helyi képzések jöttek létre és szociális innováció kategóriában nyert díjat a település. Jelenleg a franchise rendszer kialakítása zajlik.
Forrás: bioszentandras.hu
Harmadik előadónk Kenyeres István vegyészmérnök, biotechnológus, aki Élőgépek nevű, botanikuskert kinézetű szennyvíztisztítási technológiájával paradigmaváltást hozott a világ vízparában. 2012-ben létrehozta a BIOPOLUS nevű cégcsoportot, melynek fókuszában a világ városainak átalakulásához, a városi víz-, anyag- és energia körforgásához szükséges következő generációs technológiai fejlesztések állnak. Mint azt a bevezetőben már említettem, míg száz évvel ezelőtt a népesség csupán 10 százalékát tette ki a városi lakosság, mára ez az arány 55 százalékra dagadt, és egyre nő, és azt látjuk, hogy az eddigi modellek megaméretben működésképtelenek, mint a hulladékkezelésben, mind a táplálék-előállításban. Például Kína tengerparti sávja egyenesen több száz millió embert tömörít, az ilyen területeken pedig nincsen „kívül”, arra sincs hely, hogy a hagyományos módszerrel lerakhassuk a szemetet. István szerint a földi ökoszisztéma mára egyenértékűvé vált az ember ökoszisztémájával, vagyis az ember képessé vált teljesen átalakítani a környezeti viszonyokat. Emellett az emberi ökoszisztéma egyenértékű az óriásvárosok fenntarthatóságával, hiszen lassan az emberek kétharmada városlakó lesz. Az ilyen városok élhetősége az emberiség egyik kulcskérdése. István értelmezésében egy ilyen világban új faj jött létre: Homo Sapiens Urbis, vagyis a városlakó ember. Uruk ókori városában 80.000 élt a mai Szingapúr népsűrűségével, így az alapellátást kiszervezték a településen kívülre, ám a jelenlegi méretek mellett a megoldás az lenne, ha ezeket, vagyis a víz-, energia- és élelmiszerbiztonságot ellátó alapellátásokat visszaforgatnánk a város határain belül. A városra, mint önálló élőlényre, vagy legalábbis mint egy önálló szervre kell tekintenünk, egy, az internet, vagyis a „globális idegrendszer” által összefogott hálózatban. Egy ilyen szervnek a hagyományos városi infrastruktúra mellett szüksége van egy – István által elnevezett – Élőgyárra. Elmondása szerint ezek az Élőgyárak „óriás városi okostelefonként” értelmezhetőek, melyekben a funkciók cserélhetőek, akárcsak az alkalmazások. Elsődleges feladatuk a vízvisszaforgatás, víztisztítás lenne biológiai módszerekkel, miközben nem szükséges, hogy egy mai szennyvíztisztítóra emlékeztessenek. Belterüket egyfajta kert, park töltené ki, amely így szociális használat lehetőségét is szorgalmazza. Mivel egy szerethető, zöld városnak rendkívül sok vízre van szüksége, ilyen „gyárak” létesítése kulcsfontosságú lehet.
Utolsó előadónk, Herman Gábor mérnök a korábbiaknál egy fokkal egyszerűbb ember, Budapest közelében lakik, szabadidejében szeret a Duna partján biciklizni és jéghokizni. Munkája során mobiltelefon-hálózatokat konfigurál és hibát keres a működésükben. A szerzett tapasztalatok, egy franciaországi utazás és némi Excel használat során rájött, hogy a Nap járása és a Magyarországon az óra által mutatott idő a legkevésbé sincsenek összhangban egymással. Előadásának címe: Egy órával több szabadidő. Azáltal, hogy Párizs és Budapest egyazon időzóna két végén fekszenek, miközben több mint 1200 km választja el őket, fővárosunkba több fény jut kora reggel, a franciákéba pedig több késő este. Mivel a legalább a nyári időszak alatt nálunk reggel 4-5 óra tájban már fent van a Nap, miközben az emberek számottevő része még az igazak álmát alussza, a napfelkelte és az emberek ébredése között eltelt idő alatti besugárzást kárba veszettnek tekinthetjük. Mivel Párizsban ugyanilyen óraállás mellett később kel a Nap, kevesebb veszik kárba és több jut este. A különbség pedig első elgondolásra nem jelentős, de egy kis utánaszámolást követően egészen elképesztő. Gábor 4 lehetőséget vett számításba és egy gyorsan áttekinthető Excel táblázatban felvázolta a számításait. Használhatjuk a jelenlegi időzónát; használhatjuk a jelenlegit és törölhetjük az óraállítást; átléphetünk GMT+2 időzónába; vagy átléphetünk és ráadásként törölhetjük az óraállítást. Világosan kiderült, hogy ezek közül a harmadik lehetőség az optimális. Hogy miért is? Következzék néhány száraznak ható, de elgondolkoztató adat: GMT+2 időzónában 154-ről 54-re csökkenne azon napok száma, amelyeken kárba veszik a reggeli napfény. Az új időzónában 1660-ról 1300-ra csökkenne a naplementétől lefekvéséig számított, mesterséges megvilágítással töltött órák száma. A jelenlegi 101 helyet 172 olyan nap lenne az évben, amikor legalább este 8-ig világos van. Hogy egy kicsit a gazdasági oldalát is képbe hozzuk, országosan évi 5 milliárd forintot lehetne megtakarítani kizárólag a világításon, de ami még lényegesebb, plusz 1 világos órát kapnánk esténként, évi szinten 2,5 hónappal többet lenne este 8 után világos. Egy egyszerű időzóna váltással több D-vitaminhoz jutnánk, több lehetőségünk lenne szabadidős tevékenységek, sport és rekreáció végzésére, több endorfin termelődne, és jobb életminőséget érhetnénk el. Egy ma születettnek mindez átlagosan plusz 3 évvel több napfényt jelentene. Végső soron mi a fontosabb? Melyik országgal vagyunk egy időzónában, vagy jobb-e az életminőségünk?
A konferencia Fenntartható környezetünk c. első része itt véget is ért, a Demográfiai olló c. másodikat már nem állt módomban végighallgatni, de feltételezhetően jövőre meg lesz tartva az esemény, bátran ajánlom mindenkinek!