Andrej Tarkovszkij, az orosz filmművészet eddigi legnagyobb alakja, aki a szovjet korszakban klasszikus fokon képviselte az orosz kultúrát és művészetet. Tükör című alkotásában az emlékezést, mint etikai témát ragadta meg, s mint a Tükör szerző-hőse, emlékezésében drámai dialogikus viszonyba került a múlttal. Művében két nemzedék árnya vetül egymásra a valóság és az emlék találkozásában.
Nosztalgia
Tarkovszkij hagyományos módon közelítette meg és Dosztojevszkij és Tolsztoj szellemében fogalmazta újra az egykori irodalmi eszményeket, az orosz történelem nagy kérdéseit és az orosz intelligencia egyik jellegzetes attitűdjét: az öntökéletesítésre, a belső érvényesülésre összpontosuló szellemiséget. Mindezt nem úgy teszi, hogy véletlen „balesetként”, „kerülőként” ábrázolja a szovjet korszakot, hanem úgy, hogy épít rá: alapoz a létező orosz emberre, s mindenekelőtt a személyiségre, így önmagára is vonatkoztatva vesz szellemi fordulatot, hogy megmutassa: az orosz történelem és kultúra kontinuitása egyetlen pillanatra sem szűnt meg. Közel sem azért tér vissza az orosz hagyományokhoz, hogy a politika méltatlan univerzumában állítsa szembe egymással a múltat és a jelent. Politizálni Tarkovszkij számára annyi, mint megrekedni a nem autentikusban, s így művészetének politikai értelmezése, demonstrációs anyaggá való degradálása sem valósulhatott meg, ezúton válhatott művészete politikailag is megközelíthetetlenné.
Tarkovszkij művészete komoly, ám ez nem a normákhoz ragaszkodó unalmas szellem komolysága, hanem a finomabb hangolású, ezerszólamú életé. Tarkovszkij filmjei nem csupán az életről szólnak, hanem a létezés módján szólnak az életről, s képei azt sugallják, az életet nem csupán élni, nézni is lehet.
A kultúra Tarkovszkij számára az a nyelv, amelyen mindaddig értenünk kell, amíg emberek vagyunk, értése tehát próba is: szembesít emberi mivoltunk felszínességével, töredékességével, fenyegetettségével.
Tükör – az emlékezés, mint etikai téma
Tarkovszkij vallomása szerint a Tükör című alkotásában a két egymásra vetülő nemzedék képviselői nem mások, mint az édesapja, akinek a verseit hallhatjuk a filmben, illetve jómaga. Állítása szerint a filmbéli ház a családja régi házának rekonstruált mása, melyet pontosan az eredeti helyén építettek fel, s ha úgy tetszik a szíves közönségnek, egy dokumentumfilm került bemutatásra a Tükör személyében. Filmjében az életet nem csupán nézhetjük, nem szemlélhetjük tekintetünk tárgyként, hanem úgy, mintha személytelenségében is személy volna, mintha ő is nézne. Képeit nem a metaforateremtő szerzői képzelet, hanem az élet megfigyelés hozza létre, a tárgyi környezet saját életére, a tárgyak elmozdulására, változására, egymásba hatolására, kölcsönhatására hagyatkozva. A metonímikus képalkotás, ellenben a metaforikussal, az életben megfigyelt érintkezésre, a tárgyak és emberek közötti a hétköznapi életben feltárulkozó kapcsolatokra épül. A metonímikus képalkotás nem szellemes, ötletes, vagy rendkívüli, ám hatása sokkal elementárisabb a metaforikus képalkotásnál, mert az élet csakugyan fantasztikusabb a legelrugaszkodottabb képzelgéseknél is. A fantáziának a megtalálásában és nem a kitalálásában kell utolérhetetlennek lennie, ez a gondolat foganhat meg bennünk akár Tarkovszkij, de ugyanígy da Vinci, vagy Tolsztoj művészetét szemlélve is.
Az élet megfigyeléshez „használt” és egyben felkínált eszköz, a fantázia másik neve az érzékenység vagy nyitottság. Az érzékenység mindenekelőtt a csodálkozásra való állandó készenlétet jelenti, mert amíg az ember csodálkozni tud, addig érzékeli elementárisan az életet. Ez a csodálkozás a művészi fantázia egyik legszembeszökőbb összetevője, bár a modern művészetben kezd visszaszorulni az elemzés és a magyarázat javára.