Celeszta összeolvadt amalgám fogsorán vanília ízű füsttel fésülte ki a gyöngyöző fellegeket. Lehunyt szemhéja alatt szemgolyója ebihalként úszkált, és homlokáról hatszögletű aranyszemcsék tapadtak a tenyerére. Körben a tükrök a párától gyöngyházmázú burkolattá olvadtak szét a tapétán. Egy kagylófotel Recamier-t ábrázoló selyempárnájának megszaladt szeme a tekintetembe akaszkodott. Csendben pöfékeltünk ebben a kiskörúti utcasarokra beszorított krematóriumban. Flo mondta is, nehogy rágyújtsak, ha eljövök, mert undorító vagyok, amikor dohányzom. Azt hiszem, mégsem ez számított, és pofaizmainkat erősen fogaink közé szívva, nyeltük a füsttel az élet kvintesszenciáját. A szalon sarkában egy kalitkában fémkolibri villogott a Kanári-szigetekről, vagyis az „Islas Canarias-ról”, ahogy Flo emlegette mindig sziszegve, szinte felhívásként, nyelvével gyönyörűen kígyózva. Egy festett ablak mellett festett kabócatamarin függött fényes dróton. A drót drótsövényből való, amiben azelőtt villany volt. Tekintetemet a lámpafény vonzotta, legalább tízszer villámlott visszapislogva, néma mennydörgéssel. Valaki bevágta az ajtót: kék suhanás, parkettára hulló fehér vakolat.
– Lujza, Lujza, Lujza – körmölte Celeszta, és felmutatta a vonalas Bristol kartotéklapot, amire a puhán nyújtózó, tekergőző grafitvonalak fémes gombostűkké metamorfáltak, ahogy tekintete is elkomorodott. Szemöldökei izgékonyan ugrottak szét és össze, ideges táncba fogódzkodva. A kilincsért ugrottam, inkább estem, míg a falak még gazdag színjátszásban omladoztak az izzószálak frivol kánkánjában. Celeszta kétségbeesésében a feje felett lógó zsinórba kapaszkodott, és világgá rázta az egymásbacsomózott, felfűzött száz kolompot és csengőt.
Dolophine a küszöbre lépett, kezéből sápadt szirmokat szitált. Egy csokor naplementében szedett gesztenyevirág pirult bele a tenyerébe. Ha reggel érkezik, talán ködöt vagy kigyúlt felhőkkel kék eget ölel fel, és azt teszi karcsú vázákba. Válla fölött egy Macroglossum lebegett pár pillanatig, majd továbbzümmögöt át az ablakon, a körút fölé. Dolophine volt Lujza. Lujza a kék jacquard szövésű rózsamintás selyem estélyiben, Dolophine kombinében és harisnyakötőben. Mikor közelebb lépett, mintha elszippantották volna a levegőt. Éppen cikákolni nem kezdtem az orrnyílásomon feltoluló, tüdőmbe kötő ürességtől, mikor fejét felém fordította, és megfürödtem tágranyílt szemeinek tócsáiban. Fuldokolva lélegeztem fel. Megfogta a kezem, és az asztalhoz vezetett. Tíz ujjam nyújtottam felé, és Lujza gondosan telepakolta az ujjbegyeim jeges málnákkal. Hatalmas élvezettel rejtettem ajkaim közé a kis hússzín sapkákat, és hagytam, hogy az áttetsző kristályok nyelvemre olvadjanak, vagy végigcsurogjanak az államon, ruhafodraim közé csöppenve, melyek őszi tengerhez hasonlítottak, és a vert csipke szoknyám szegélyén inkább csilingelő ezüstosztrigákként függtek lábközépig. Napsugaras délelőttön sanzonokat énekeltek, de csak csendben, egészen hangtalanul, hegyezve füleimet sikerült néha elcsennem egy-egy szépen formált á-t vagy büszkén dúdolt ó-t, amik a repertoire pillérjét alkották. Elsimítottam a combjaim között függő ráncot. Celeszta sárgás, enyhén rózsaszínes rögöket hevített, a lobbantott kis láng hegye a pipán cirkált, csiklandozta, míg az pattogni kezdett. Ropogott, majd felhólyagosodott száját az üveghez érintette és hosszan elnyújtózott.
– Újabban a csillagok érdekelnek – mondta Lujza, és körbefordult a sarka körül. Tenyerével a szemeit ernyőzte, mint mikor a szemüveged takarod az eső elől. – A csillagok színei… Tudja az ördög, miért – nagy szemeit forgatni kezdte, és széttárt karokkal meredt a kilincsre, mely mindig röptére kész rézmadárkát formált. Egy szobában a két nővel olyan volt, mint mikor álmodban sárga tintával írsz, és belereszketsz az izgalomba, leveledben láthatóak lesznek-e a betűk.
Celeszta köhögésével bíborra fröcskölte blúzának mandzsettáját, fújtatott, vérző tüdejébe erőszakolta lélegzetét, majd hátrahanyatlott a rekamién. Illúzióinak ujja két kezét összemarva ragadta meg, és mélyen a szájába harapott valami rettenetesen hideg, szétkarcolt üveg ábrázatú, összegyűrt tus-sziluett, és sötétségbe harmonikázta.
Ő pucéran, lábujjhegyen érkezett. Olyan érzés volt, mint mikor a Duna kavicságyába nyúlsz, ujjaid lassan csúsznak szét és előre, a körmöd alá beragadnak a kristályos kavicsmorzsák, csillogó homokszemek. A tejfehér habokban felszálló vezetékekként imbolyogtak, töredeztek a porladozó emberek.
– Ha tudnátok, hol vagyok, az csiklandós volna, igaz? – azzal eltűnt.
Ő volt a pupillád körül forgó karika, mikor vakud villant, ő volt a fehér folt a retinádon, a sápadt szemideg, az egekig érő mennyei lajtorja.
Lujza átkarolta a vállait, és csókját gyöngyöző homlokára tapasztotta. Lábát felhúzta, és játékosan cirógatta harántboltozatát, puhán lökdöste az öregujját. Beleszédültem. Kasztaliai-nimfák játéka volt ez a lassulással, testük olívazöld árapályt játszó árnyéka. Az asztalon vázának használt római üveg megfolyt alakján időztem, közben száz hamutartóba hullottak a szobában parázsló cigerattavégek csillagai. Dolophine a hátam mögül nyúlt elém, púderes szemhéjamra szorított tenyerén ezüstösen gyúltak ki a ráncok a fehér füstös szobában. Összerázkódtam.
– Csak… – mikor megszólaltam, a bugyogva felbukott szó miatt újra kellett kezdenem a mondatot – csak a pénzért jöttem. Flo küldött. Azt mondta, nem várhatunk tovább, így is régen vissza kellett volna adni a kölcsönt – és kitartott markom szelíden megremegett. Csípőm mellé engedtem a karom, és felálltam. Émelyegve tettem pár lépést Lujza felé, aki szótlanul halászott elő egy szakadt tárcát a Celeszta alsószoknyájába varrt habok közül. Nem szólt, csak felkattintotta a kis csatot, és az elém taszigált buzogányos gyűrűket helyezgette egy sorba az asztal szélére. Mindegyikből ki voltak tördelve a kövek, majd az egyik zseb szegélyéből padparadsákat, burmai rubinokat, zafírt, és orientális smaragdokat morzsolgatott elő. A terítőn fickándozva mind a napsütötte víztükröt imitálták. Egy rántással mindet ki az ablakon, az égboltig repítettem volna, hagyva, hogy a nyári viharok korundszemcséket szitáljanak a kapualjakba hunyászkodó, álmodó homlokok ráncaiba, hogy a pórusokba ázott briliánsokat magába temesse a körúti szenny és szén.
– Hatot adok, kettőt neked, ha te jössz szombaton és nem az a perdita – csendesen bólintottam, közben Celesztáról is felszáradt az izzadtság, ruhájára óceánszagú só rakódott, arcát félig eltakarta az ablakon megtört koszos napsütés.
– Én jövök – mondtam, és előrefelé billentem, hogy elkerülhetetlen legyen az első lépés az ajtóhoz. Nem kellett elköszönnöm. A lezárt ügyekig nem köszönt a két nő, ha tévedésből mégis megtettem, csak percekig tátoghattam a visszanyelt szavakat. Megfordultam. A szétszóródott kartotéklapokról felfelé szállt a fényes por. Lujza gesztenyeszirmokat söpörgetett a buborékosra lakkozott parkettáról, nyakából, mint egy egyenlítői inga, láncon lengett a bársonybuksza, bojtostul, benne a zabolátlan ékkövekkel, mintha Léon Foucault személyesen aggatta volna rá.
A bérházból kivágódva behúzódtam a jobbra megbúvó dohányzókertbe. Kívülállók azt hihették, imára tartott kezeim között az Úristen lapul, úgy csókoltam rá az ízületeim között feszülő kis sodort cigarettára. Gyufával gyújtottam meg, mert szerettem a szenesedő fa illatát, a fellobbanó üstök alatt elvékonyodó pálcika nyakat. Körben vadszőlőlombok rezegtek a falon, száraik behúzódtak a repedésekbe. Még egy csomót kötöttem a terítőre, amiben a drágakövek voltak. Szemben egy „Életveszély! Belépni Tilos!” feliratú lemez függött a három méterre magasodó sövényen. Ragadozókat fantáziáltam mögé, nyálukat a betontáblák közötti fűcsomókra folyatták. Nem voltam kíváncsi a valóságra.