Víztükör

– Késő délután van, biztos most akarsz menni? 

– Mikor máskor, ha nem most? –  kérdezte vigyorogva. 

– Esetleg nem sötétedés előtt 5 perccel. Muszáj elcsapnia egy autónak, hogy ne legyél hülye? 

– Viccelsz? Engem lehetetlen, hogy elcsapjanak, túl gyors vagyok hozzá. 

– Nem, te javíthatatlan hülye vagy. Még hogy túl gyors… – csóválta a fejét. – Na jó, akkor legalább egyezzünk meg, hogy használod a lámpád, ha már úgyis ott van a bicikliden. 

– Nyilván használtam volna, de persze, megígérem. De te nem jössz? – érdeklődött kissé megrökönyödve. 

– Szerinted van választásom? Persze, hogy megyek, meg hát valakinek vigyáznia kell rád, mert az a lámpa jó placebonak, de másra nemigen. 

– Akkor nyomás! 

Felhőtlen, kora nyári este volt, még nem kezdődött el az igazi kánikula, így napnyugta után hűvőssé tudott válni a levegő. Ahogy alkonyodott feléledtek a madarak, és hangos rikoltozásba kezdtek a part felett, ahogyan a szúnyograjokat próbálták szorgalmasan kiirtani. A csillagok is lassacskán kezdtek megjelenni az égen, de még egyelőre csak sejteni lehetett a helyüket. Minden olyan békés. Szezon előtt a Balatonhoz csak azok utaznak le, akiknek ott van nyaralójuk, de jól is teszik. Kihasználhatják pont azt a rövid idősávot, amikor már papucsban lehet sétálni, de mindezt a tömeg és a zajongás nélkül élvezhetik. 

– Hová is akartál menni? 

– Nem mindegy az? Fő, hogy nem esik, és tiszta az ég. 

– Szuper! – forgatta a szemét. – Szóval megint csak tekergünk az utcán, aztán amikor már lefagyott a füled hazafelé vesszük az irányt. 

– Nem egészen, bár azért nem jársz messze tőle. Arra gondoltam tekergünk, aztán leülünk kicsit a parton. Na aztán már biztos lefagy a fülem, szóval akkor fogunk hazamenni. 

– Muszáj a parton? Szétesznek majd a szúnyogok. 

– Igen, ma pont tökéletes idő van, hogy lássam a vízen tükröződni a csillagokat. 

– Jajj, de romantikus. Ennél nyálasabb nehezen lehetnél. 

– Jó, hát maradthattál volna otthon is, nem kötelező elrontani a jókedvemet. 

– Rontja a rosseb! Csak nem látom értelmét annak, amit éppen csinálunk. 

– Hát lehet nincs is. De attól még nyár van, szeretném kiélvezni a szabadságot, és hogy végre működik a biciklim. 

– Rendben, nem szólok akkor egy szót sem. Befogtam – sóhajtott. 

– Egyébként, nem gondolod, hogy túl sokat káromkodsz mostanában? Régebben még a hülyét sem szívesen használtad. 

– Felnőttem, komoly ember vagyok, már nem használhatok babaszókincset, keménnyé kellett faragnom magam – nevetés tört fel belőle, alig bírta ezt végig mondani. 

Teljesen besötétedett. A csöndes utcákon csak néhol lehetett kutyaugatást hallani, vagy egy-egy sétáló párocska lépteit. Az aszfalton a gumi súrlódása szinte fülsiketítőnek hatott. 

– Itt is vagyunk. 

– Mármint? Hol? 

– Hát itt. Én azt a kis beugró részt céloztam meg már napok óta. 

– Éljen a hideg kő. Hogy vártam már, hogy valamitől megfázhassak… 

– Ha még többet morogsz esküszöm megkönnyítem a dolgod, és belelöklek a vízbe, utána garantált a megfázás. 

– Jól van, jól van. 

A part csendes volt, ilyenkor már kacsák sem úszkáltak a sekély vízben, de még egy aprócska hullám sem kavarta fel azt. Szerencsére a Hold ma még csak egy vékony szeletét mutatta, így a csillagok teljes erejükkel ragyoghattak. 

– Bár 200 évvel ezelőtt születtem volna. 

– A közvilágítás miatt? 

– Pontosan, honnan tudtad? 

– Minden alkalommal, megemlíted amikor kiülünk este. 

– Hm, idegesítő lehet. 

– Az, de hozzá lehet szokni – mosolyodott el. 

– Hát nem szép? – nézett az égre. 

– De, szép. 

Amikor tükörként csillan a tó, nehéz meghatározni a valóságot, hol kezdődik, és hol ér véget az ég. A sötét kis alak pedig ott ült a csendes nyári estén az eget bámulva belefeledkezve gondolataiba. 

Nagy Katalin

A kép forrása