– Késő délután van, biztos most akarsz menni?
– Mikor máskor, ha nem most? – kérdezte vigyorogva.
– Esetleg nem sötétedés előtt 5 perccel. Muszáj elcsapnia egy autónak, hogy ne legyél hülye?
– Viccelsz? Engem lehetetlen, hogy elcsapjanak, túl gyors vagyok hozzá.
– Nem, te javíthatatlan hülye vagy. Még hogy túl gyors… – csóválta a fejét. – Na jó, akkor legalább egyezzünk meg, hogy használod a lámpád, ha már úgyis ott van a bicikliden.
– Nyilván használtam volna, de persze, megígérem. De te nem jössz? – érdeklődött kissé megrökönyödve.
– Szerinted van választásom? Persze, hogy megyek, meg hát valakinek vigyáznia kell rád, mert az a lámpa jó placebonak, de másra nemigen.
– Akkor nyomás!
Felhőtlen, kora nyári este volt, még nem kezdődött el az igazi kánikula, így napnyugta után hűvőssé tudott válni a levegő. Ahogy alkonyodott feléledtek a madarak, és hangos rikoltozásba kezdtek a part felett, ahogyan a szúnyograjokat próbálták szorgalmasan kiirtani. A csillagok is lassacskán kezdtek megjelenni az égen, de még egyelőre csak sejteni lehetett a helyüket. Minden olyan békés. Szezon előtt a Balatonhoz csak azok utaznak le, akiknek ott van nyaralójuk, de jól is teszik. Kihasználhatják pont azt a rövid idősávot, amikor már papucsban lehet sétálni, de mindezt a tömeg és a zajongás nélkül élvezhetik.
– Hová is akartál menni?
– Nem mindegy az? Fő, hogy nem esik, és tiszta az ég.
– Szuper! – forgatta a szemét. – Szóval megint csak tekergünk az utcán, aztán amikor már lefagyott a füled hazafelé vesszük az irányt.
– Nem egészen, bár azért nem jársz messze tőle. Arra gondoltam tekergünk, aztán leülünk kicsit a parton. Na aztán már biztos lefagy a fülem, szóval akkor fogunk hazamenni.
– Muszáj a parton? Szétesznek majd a szúnyogok.
– Igen, ma pont tökéletes idő van, hogy lássam a vízen tükröződni a csillagokat.
– Jajj, de romantikus. Ennél nyálasabb nehezen lehetnél.
– Jó, hát maradthattál volna otthon is, nem kötelező elrontani a jókedvemet.
– Rontja a rosseb! Csak nem látom értelmét annak, amit éppen csinálunk.
– Hát lehet nincs is. De attól még nyár van, szeretném kiélvezni a szabadságot, és hogy végre működik a biciklim.
– Rendben, nem szólok akkor egy szót sem. Befogtam – sóhajtott.
– Egyébként, nem gondolod, hogy túl sokat káromkodsz mostanában? Régebben még a hülyét sem szívesen használtad.
– Felnőttem, komoly ember vagyok, már nem használhatok babaszókincset, keménnyé kellett faragnom magam – nevetés tört fel belőle, alig bírta ezt végig mondani.
Teljesen besötétedett. A csöndes utcákon csak néhol lehetett kutyaugatást hallani, vagy egy-egy sétáló párocska lépteit. Az aszfalton a gumi súrlódása szinte fülsiketítőnek hatott.
– Itt is vagyunk.
– Mármint? Hol?
– Hát itt. Én azt a kis beugró részt céloztam meg már napok óta.
– Éljen a hideg kő. Hogy vártam már, hogy valamitől megfázhassak…
– Ha még többet morogsz esküszöm megkönnyítem a dolgod, és belelöklek a vízbe, utána garantált a megfázás.
– Jól van, jól van.
A part csendes volt, ilyenkor már kacsák sem úszkáltak a sekély vízben, de még egy aprócska hullám sem kavarta fel azt. Szerencsére a Hold ma még csak egy vékony szeletét mutatta, így a csillagok teljes erejükkel ragyoghattak.
– Bár 200 évvel ezelőtt születtem volna.
– A közvilágítás miatt?
– Pontosan, honnan tudtad?
– Minden alkalommal, megemlíted amikor kiülünk este.
– Hm, idegesítő lehet.
– Az, de hozzá lehet szokni – mosolyodott el.
– Hát nem szép? – nézett az égre.
– De, szép.
Amikor tükörként csillan a tó, nehéz meghatározni a valóságot, hol kezdődik, és hol ér véget az ég. A sötét kis alak pedig ott ült a csendes nyári estén az eget bámulva belefeledkezve gondolataiba.
Nagy Katalin