A hangod a fegyvered

Arról a fajta könyvről beszélünk, amiből túl kevés van a hazai piacon. Mielőtt az égig magasztalnám ezt a kötetet, fontosnak tartom kijelenteni, hogy nem szabad elkerülnünk a  nehezebb, komolyabb,esetlegesen tabu témákat boncolgató regényeket, mert igenis szembesülni kell a világgal és annak problémáival, nem elfordítani a fejünket. Most én leszek a rossz zsaru, de az igazat fogom mondani, ezeknek a könyveknek a 70%-a nem happy enddel végződik vagy nem teljesen azzal; nem a rózsaszín vattacukrot fogod kapni, de ettől még az olvasásélmény ugyanazt a katarzis hatástfogja nyújtani, mint bármelyik másik YA regény. A legjobban azt szeretem ezekben a történetekben, hogy az írók úgy nyúlnak az adott témához, hogy a mai fiatalok is megértsék azt: humorral,  könnyedén,  stílusosan, szórakoztatóan.  Angie Thomas regénye pontosan megtestesíti azt, amiről beszéltem eddig. Az alapkonfliktust a “fehérek” illetve a “feketék” közti ellentét szolgáltatja. Nyersen kimondva, jelen esetben leírva: a rasszizmus. Nyilván ez egy megosztó téma, de erről is beszélnünk kell, mert jelen van a mai világban.

 

A Wikipédia szerint: “a rasszizmus olyan gondolkodásmódot jelent, amely az emberek külsejében megfigyelhető eltéréseket kiemeli, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, és az így létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel.”

 

Ami talán számomra az egyik legpozitívabb dolgot adta, az ennek a témának a tényleges megközelítése volt. Ha ezt a szót a történet tartalmának ismeretében vesszük, biztos arra gondolhatunk, hogy ez csak  a “feketék” ellen irányuló, mind verbális, mind nonverbális megkülönböztetésre fókuszál. De nem. Angie megmutatja, hogy igenis az éremnek két oldala van és a dolgok fordítva is igazak. Ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a tetteink nem a bőrszínünktől vagy más dolgoktól függenek, hanem attól, hogy kik vagyunk. A regény fő mondanivalója, hogy merjünk beszélni. Ne féljünk senkitől s semmitől. Még magunktól sem. Sőt legfőképpen magunktól ne. Ha van egy igazság amit ismerünk, bátran álljunk ki érte. Legyen a hangunk a fegyverünk. Ha nem is biztos, hogy sikerül meggyőznünk másokat az igazságról, mégis esélyt kell adnunk a lehetőségnek és ki kell nyitnunk a szánkat. A történet ehhez a mondanivalóhoz egy erős szituációt szolgáltat. Starnak ugyanis nem csak a helyzetet, hanem az előítéleteket, és  saját magát is le kell győznie. Küzdhetünk csupán a hangunkkal? Van erőszakmentes út? Ha ítélkezünk mások felett, ill. a döntéseiket bíráljuk, előbbre jutunk?  Van olyan, hogy “fekete” vagy “fehér”? Azt biztosan tudom, hogy az életben szinte semmi sem csak fekete vagy csak fehér. Akkor mi miért lennénk azok? Színesek vagyunk. És nem egy bőrszín, egy vallás, egy hobbi, egy sport, egy zene vagyunk. Sosem leszünk csak ezek, vagy csak azok. Inkább ezek is azok is.  Szerintem ez a könyv tökéletesen átadja ezt a gondolatot. Bár talán egyedül kevesek vagyunk és a hangunk, a szavaink másoknak csak suttogások; ha sokan hallatjuk, akkor az egy erős hangként fog hallatszani.

 

Számomra külön plusz pont a hitelesség. Mind a  környezet leírása, mind azérzelmek és a szereplők valósághűek. Ez a történet történhetne most, vagy holnap, de akár holnap után is. Az esély megvan. Ez az, ami olyan igazivá teszi a sorokat. Rávilágít olyan dolgokra, amikkel az ember nem foglalkozik a mindennapi életben: arra, hogy néha az akaratán kívül lesz a körülmények rabja. A stílus lehengerlő, a probléma valós, a szereplők valódiak. Kell ennél több?