Mi történik a gyerekkel az alsó tagozat után?

Nyár végén megtelnek a boltok tanszerekkel. A kisiskolások izgatottan válogatják a mintás füzetet, a tolltartót és az órarendet. Van, aki már augusztus elején lázban ég, hogy mehessen iskolába. Igen, erre a mondatra már mindenki fel is horkantott, hiszen nem így emlékszünk az augusztusi tanszer vásárlásra. Hanem úgy, hogy már megint menni kell, nem akarok, utálom, minekamatek, minekabiosz, nemérdékelaranyköltészete… Pedig egyszer mi is voltunk buzgó elsősök, sőt, ha belegondolunk, a legtöbb gyerek alsó tagozatban szeretett iskolába járni.

Jogosan tehetjük fel akkor a kérdést, hogy mi történik ezzel a motiváltsággal? Hová lesz? Ki vagy mi veszi el ezt a gyerekektől? A válasz egyetlen szóval: az iskolarendszer. Legyen inkább két szó: a magyar iskolarendszer! Na jó. Ez azért egy elég tág fogalom. Próbáljuk meg leszűkíteni. Tényszerűen tudjuk azt, hogy az alsós diák nagyobb örömmel megy iskolába, mint a középiskolás. A kettő között pedig csak a felső tagozat van. Ezek szerint itt kell történnie valami olyasminek, ami derékba töri egy gyerek érdeklődését. Mert valljuk be, nem sok olyan diák van, akit gimiben tényleg érdekel ez vagy az, a legtöbben az alapján tanulnak tovább, választanak szakmát, hogy miből kapnak 5-öst vagy mit nem utálnak annyira.

Amikor beütjük a google scholar mindannyiunk számára ismerős keresőjébe, hogy “iskolai motiváció”, akkor a találatok nem arról szólnak, hogy hogyan őrizzük meg a motivációt, hanem arról, hogyan fejlesszük a már alábbhagyott motivációt. A következő találat pedig csak a kifejezetten tehetséges diákok motiváció-fejlesztésével foglalkozik. Több tíz oldalakat írnak arról, hogy mit nevezünk tanulási motivációnak, mi a jelentősége, stb… De nem igazán írnak a gyerekről, vagy a tanárról, ne adj Isten a szülőről. Pedig valahol ebben a hármasban kellene keresni a problémát, nem a definíciókban.

A gyerek és az iskola is akkor tud a legjobban dolgozni, fejlődni, ha a szülővel harmóniában és egyetértésben működnek. Ebből kiindulva a gyerek érdeklődés vesztése kiindulhat önmagából, erre szoktuk azt mondani, hogy lázad, kamaszodik, majd kinövi. Hát szerintem egyikünk sem nőtte ki. Ha kinőttük volna, nem töltenénk minden vizsgaidőszakban naponta órákat a youtube videók vagy sorozatokat nézésével. Azt se felejtsük el, hogy a gyerekek hatnak egymásra. Ha már egy erősebb személyiséggel rendelkező diák elkezdi utálni pl. a matekot vagy a kémiát, nagy az esély rá, hogy általa még többen fognak elfordulni az adott tantárgytól. A kérdés inkább az, hogy mitől lesz a kiinduló gyerek demotivált?

Véleményem szerint a kudarcélménytől, a sikertelenségtől és a végtelen unalomtól. Ezekért pedig mind az iskola, mind a szülő felelős. Ma már szinte ott tartunk, hogy aki szebben színezett az oviban, már szelektálva van, na őt majd küldjük versenyekre, ő mehet a jó iskolába, óvónéni felhívja az ottani igazgatót, hogy hát Margitka nagyon tehetséges és a szülei szeretnék ha felvennék. Ez a helyzet 5. osztályra pedig igazán kiélesedik. A szülők egymással is versenyeznek, otthon kapja a gyerek a bezzeg ennek meg annak ötös lett a dolgozata című monológot, pedig nem erre lenne szüksége. Nem tudom, hogy bármelyikünk is lett-e valaha motivált ezektől a szavaktól, én biztosan nem. Az eszébe sem jut a mai szülőnek, hogy esetleg leüljön a gyerekkel, megkérdezze, hogy mi történt, mit nem ért, hogy érzi, meg tett-e mindent azért, hogy jól sikerüljön az a dolgozat (teszem hozzá, nem kell és nem is lehet, hogy mindig mindenből ötöst hozzon a gyerek, de a szülő akkor nem sétálhat emelt fővel az iskolai parkolóban… szerinte…). A még szomorúbb azonban, hogy a legtöbb tanárnak sem jut eszébe ugyanezeket a kérdéseket feltenni a diákoknak, vagy netalántán magának, hogy Ő vajon megtett-e mindent azért, hogy a gyerek jól teljesítsen. Hogy kezelte azt, ha valakinek rossz jegyet kellett adnia? Megalázta az egész osztály előtt, vagy szépen félrehívta és megkérdezte, hogy segíthet-e valamit, hogy jobban menjen? Kérem, ez a kudarcélmény és a sikertelenség.

Tanítás és tanítás között szakadéknyi különbségek vannak. Mind tudjuk ezt. Mindenkinek volt jó és rossz tanára. Érdekes módon, az alsós tanítóra a nagy többség pozitívan emlékezik. Családban is több gyereken látom, hogy a tanítónénit egyenesen isteni magasságokba emelik, sokszor a szülő szavának kevésbé hisznek, mint neki.

Mit is csinál másképp egy tanító? Csináljunk egy képzelet kísérletet. Képzeljünk el magunk elé egy tanítónénit és egy felsős matektanárt. Hagyatkozzunk a sztereotípiáinkra. Ugye, hogy van különbség? A gyerekek elmondása alapján a tanító szelíd, de ha kell, következetes és határozott. Játszva tanít, mégis ismeretet ad át, jó esetben végig is ér a tankönyvön. A tanítónéni készségeket ad, amit később használni kell a gyereknek. A matektanár már nehezen tudja megmagyarázni, hogy a logaritmikus egyenlet miért kell egy olyan gyereknek, aki egész életében irodalmár akart lenni.

Itt kanyarodjunk vissza megint az iskolarendszerhez. Felső tagozat, ötödikes tananyag, végeláthatatlan tankönyvhalmok, versenyistálló iskolákban képek nélkül, plusz anyag, és szorgalmi. A tanárra ránehezedik annak a felelőssége, hogy a tömérdek anyagot le kell adnia, bele kell vernie a fejekbe, s ha a kolléga jobban követi a tanmenetet, akkor ő nem kap elismerést. A felsőtagozat tanárai frusztráltabbak, hiszen a gyereket fel kell készíteni a középiskolai felvételire. A szülő és a rendszer is ott liheg a nyakában, hogy még ez is kell, meg az is kell. Közben a minősítő számonkéri rajta, hogy nem szemléltet, válaszol, hogy mikor szemléltessen, amikor még darálós módszerrel is le van maradva az anyaggal és hát a kedves szülők meg a felvételi… Gondolkozzunk el, hogy ilyen körülmények között csoda az, ha diák és a tanár is kiég gimnáziumra?