Egyik pillanatról a másikra az emberiség két százaléka egyszerűen eltűnik a Föld színéről, a veszteség pedig a maradék 98% életét teljesen tönkreteszi. Utóbbiak lennének a Hátrahagyottak.

Tom Perrotta regényének adaptációját 2014-ben kezdte el vetíteni a HBO, és három, egymástól markánsan eltérő hangulatú, mégis ugyanannyira hátborzongató évadot szánt a történet elmesélésére.

„Vajon mi történhetett az eltűnt emberekkel és mégis hová kerülhettek? Vajon ez lenne a Bibliában említett elragadtatás? Vajon mikor fog ismét bekövetkezni ez a szörnyűség és milyen formát fog ölteni?”

Ilyen és ezekhez hasonló kérdések motoszkálnak a maradék emberiség fejében, és mindenkinek van egy elmélete arról, hogy mi ez az egész. A készítők azonban semmilyen hangsúlyt nem fektetnek a fenti kérdések megválaszolására és ebben rejlik a sorozat különlegessége. Főbb karaktereik ugyanis egy kisváros hétköznapi emberei, és az ő történeteiken keresztül éljük át mi is, hogyan fordulna feje tetejére a világ, milyen depresszióba lenne képes sodorni minket egy ilyen esemény.

 

Kevin Garvey, a főszereplőnk, ennek a városnak, Mapletonnak a sheriffje, aki bár senkijét nem vesztette el, mégis darabjaira hullott a családja – a felesége például hirtelen egy szektához csatlakozott és minden kapcsolatot megszakított vele, – ráadásul a városban uralkodó zűrzavarral és a saját démonaival is alaposan meggyűlik a baja. Rajta keresztül pedig megismerkedünk olyan emberekkel is, akik tényleg elvesztettek valakit, és ezen próbálnak túljutni, többnyire kevés sikerrel.

A Hátrahagyottak nem szokványos sorozat: nem klasszikus értelemben vett kikapcsolódás, hanem inkább az a fajta mű, ami képes alaposan megbolygatni az ember hangulatát, és elgondolkodtatni őt. Max Richter zseniális, egyben felkavaró zenei aláfestéseit meghallva pedig biztosan mindenki torka akaratlanul is összeszorul. Ha valaki szereti a misztikus történeteket, de a lelki témáktól és az abszurditástól sem riad vissza, akkor megtalálta a tökéletes választást.