Egy elefánt sosem felejt?

Elephant washing on southern banks of the periyar river at Kodanad training center

Még évekkel ezelőtt láttam egy TEDed videót az elefántokról. Azóta vagyok oda az elefántokért. Bevallom, megvilágosodásom előtt azon kívül, hogy szürkék és veszélyeztetettek, nem sok mindent tudtam vagy gondoltam az elefántokról. Nyilván tisztában voltam az orrvadászat problémájával, vagy az elefántcsont feketepiaci kereskedelmével (mármint azzal, hogy van; én nem dealerkedek ilyennel), de mindaddig többségében ezek a negatív hírek jutottak el hozzám, hiszen ennek van sajtóértéke, ezek az aktuálisan fontos és meglehetősen sürgető kérdések. És őszintén, mi jut eszébe egy átlagembernek az elefántokról? Az, hogy két nagy fülük van, meg ormányuk (most a férjemet idéztem). Sosem beszélünk arról, hogy saját kultúrát alakítottak ki, vagy milyen fejlett szociális életük van. (Egyébként tudtátok, hogy az elefántok szerint cukik vagyunk? Ugyanaz az agyterületük aktiválódik a látványunkra, mint az embereknek, amikor kiskutyát látnak.)

Érdekesség, hogy az elefántoknak, csakúgy, mint az embereknek és egyes majomfajoknak és a delfineknek, van egy kialakult énképe. De honnan lehet tudni, hogy az elefánt tisztában van azzal, hogy ő ő, és nem pedig egy másik elefánt? Az elvégzett kísérlet meglehetősen egyszerű és a pszichológusok és a biológusok is széles körben alkalmazzák viselkedés teszteknél. Biztos előfordult már párotokkal, hogy a kutya vagy a macska (kinek mi), megbabonázva lecövekelt a tükör előtt. Mondjuk az én macskám inkább folyamatosan támadta a szerinte a tükör mögött ádázul rejtőzködő birtokháborítót, azaz önmagát. Nem tudta, hogy nem behatoló idegen van a tükörben, hanem Ő.

Mi történik, ha ugyanebbe a szituációba helyezünk például egy elefántot? A kutatás során három laborelefántot (mert van ilyen) vizsgáltak a tükör-próbával. Azok az élőlények, melyek rendelkeznek az önfelismerő képességgel, általában az alábbi fázisokon mennek keresztül a tükörrel való első találkozás során: a szociális válaszok, a fizikai vizsgálódás, ismételt tükör tesztelő viselkedés és végül a felismerés, hogy önmagukat látják. A szociális válaszokba tartozik például a trombitálás, meglepődés jeleinek mutatása. A fizikai felfedezésnél lehet, hogy benéz a tükör mögé fajtársat keresve. Miután látja, hogy nincs mögötte semmi, elkezdi próbálgatni a tükröt, felemeli a ormányát és látja, hogy a tükör-elefánt is felemelte a saját ormányát, majd utána esetleg a lábát mozgatja, amit a tükör-elefánt szintén leutánoz. Ezt a próbálgatást folyamatosan ismételgeti, mígnem egyszer csak rájön, hogy önmagát látja a tükörben.

Rendben, elefántunk rájött, hogy önmagát látja a tükörben, de ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy eddig is lett volna egy kialakult képe önmagáról. Ennek a tesztelésére is van megoldás. Az elefántot össze kell firkálni. Ehhez a firkáláshoz öntapadós ragasztóval pöttyöket vagy más mintákat helyeznek el az elefánt testén és így teszik a tükör elé. A tesztalany a tükör elé kerülve pedig sorra megérinti az ormányával a firkákat, mondván, hogy azoknak nem kellene ott lenniük.

Ezt a tesztet delfineken és majomfajokon is elvégezték, és az eredmények meglepően magas arányban korreláltak egymással. Ebből a kutatók arra engedtek következtetni, hogy ez a tulajdonság a fajok konvergens evolúciójának terméke. Azonban nem csak a viselkedés-mintázatokban hasonlítanak egymásra az elefántok és a többi említett faj. Mindegyikükre jellemző a magas szintű altruizmus és az empátia képessége. Több példát is ismerünk olyan elefántokra, akik nem csak fajtársaik felé mutatnak altruizmust. Hajlamosak bármilyen veszélyben levő állat segítségére sietni; az említett egyedek kutyákat mentettek meg saját egészségük kárára.

Nem csak a magyarban, de más nyelvekben is megtalálható az ismert mondás, miszerint egy elefánt sosem felejt, de van ennek bármilyen tudományos alapja? A válasz igen. Az elefántok felismerik és köszöntik csordájuk megannyi tagját, szaguk és külsejük alapján. Képesek összetett jelzések memorizálására, sőt, van egy saját jelnyelvük is, melynek segítségével figyelmeztethetik egymást az esetleges támadóra, közölhetik a másikkal az érzelmeiket, igényeiket. Tájékozódó képességük is rendkívüli, ugyanis ha valaha már jártak az adott helyen, mindig tudni fogják az utat. Ezért is előnyös, ha a csapatban van egy idősebb mátriárka, aki már sok felé járt és sok mindent látott, mivel például egy nagy szárazság idején egy olyan oázishoz tudja vezetni társait, amire a fiatalabbak nem emlékezhetnek. Ez a különleges térképészeti képesség a meglehetősen fejlett hipokampuszuknak köszönhető.

A szociális memória is nagy erősségük, a bevezetésben említett videóban említenek erre is egy példát. Volt két cirkuszi elefánt, akik egy rövid ideig együtt szerepeltek a porondon. Több, mint húsz évvel azután, hogy elválasztották őket egymástól, ismét összetalálkoztak és régi barátként üdvözölték egymást. Több állatkerti dolgozó is beszámolt már arról, hogy az elefántok sok évvel felmondásuk vagy nyugdíjazásuk után is emlékeztek gondozóikra. Ezek a tulajdonságok nem meglepőek, ha belegondolunk, hogy az elefántok rendelkeznek a szárazföldi emlősök közül a legnagyobb agytömeggel és számos vizsgálat bizonyítja, hogy érzelmi intelligenciájuk is igen magas, csak minimálisan marad el a csimpánzokétól.

Az elefántok mélyen megélik a gyászt. A csorda tagjai napokig az elhullott családtag mellett maradnak, ágakkal borítják be magukat és porral kenik be a testüket. Megfigyelték, hogy a családtagok később is visszalátogatnak a tetemhez, egyes esetekben magukkal visznek egy csontdarabot, amit ezután a vándorlásokon is maguknál tartanak. Egy elefántbika halála után a többi hím rituálisan megpróbálja felemelni a testet agyaraik segítségével és addig emelik, ameddig el nem törik az agyaruk, ez után magára hagyják a testet, majd később visszatérnek és magukkal viszik az elhunyt állat agyarát.

Egy elefánt agya átlagosan több, mint öt kilogrammot nyom és az emberéhez nagyon hasonló barázdák hálózzák be, nagyon fejlett a cerebrális kortexe, ami nagyban hozzájárul a hosszútávú emlékképek és asszociációk elraktározásához, szóval egy elefánt tényleg sosem felejt. Képesek megérteni komplex folyamatokat és ápolják a betegeket is. Ha egy társuk esetleg vérzik, ránehezednek a sebre, hogy elállítsák a vérzést, az ormányukkal összefogják a sebet, hogy gyorsabban gyógyuljon.

Hogy is épül fel egy elefánttársadalom? Ők kicsit túlzásba is vitték a feminizmust, mivel mindenről a nők döntenek, szóval Babar csak álmodhatott volna a trónról, a valódi uralkodó Selestina kellett volna, hogy legyen az ismert mesében. Mondjuk huszonkét hónapnyi terhesség tényleg tiszteletet parancsoló. Ők határozzák meg, hogy merre vándoroljon a csorda, melyik évszakban hol telepedjenek le, vagy hogy merre kell élelmet keresni. Egy csordában nagyjából tizenöt nőstény él, a legidősebb a mátriárka a csorda feje. Ezek az egyedek mind rokonságban állnak egymással, ők alkotják a csorda magját. A hímek addig maradnak anyacsordájukkal, ameddig el nem érik a pubertást, ez után szabadon mozoghatnak a csordák között, de egy nőstény csak két esetben hagyja el a csordát: ha elpusztul, vagy ha az emberek fogságba ejtik. Az ilyen erős nőknek bizony udvarolni is kell. A hím először tiszteletteljes gesztusokkal jelzi a nősténynek a szándékait, majd egy kicsit a macskákhoz hasonlóan dörgölőzni kezd a megálmodott nőhöz.

 Az elefántok társadalmában nagyon fontos a hierarchia, de valamennyire ismerik a demokrácia fogalmát is. A rangsor tetején álló nőstények parancsokat adnak az alacsonyabb rendűeknek, amiket általában kötelességtudatosan végrehajtanak. Kivéve, mikor puccsot szerveznek. Ha túl zsarnokoskodónak találják a vezetőséget, akkor összefognak és erővel leváltják őket. Ilyen például akkor szokott történni, amikor egy csordatagot olyannal vádolnak, amit nem követett el. Szóval léteznek forradalmár elefántok.

A borjak felnevelése is közösségi feladat. Ez egy meglehetősen adaptív szokás, hiszen mindig be van osztva, hogy ki megy élelemért és ki vigyáz a borjakra, így nincs éhezés, vagy elkóborolt borjú. A fiatalabb, tinédzser nőstények segítenek az idősebbeknek felnevelni a kicsiket. Megfigyelték, hogy az idős anyák tanítják a borjak megfelelő gondozását a következő generációnak. Hasonlóképpen, a kifejlett hímek is mentorálhatnak egy újabb családtagot, így később nagyobb sikere lesz a párválasztásban.

Az elefántcsordán belül fejlett szociális élet van. A csorda tagjai a másik szájzugához érintik ormányukat, így üdvözölve egymást. Ha rég nem látott baráttal találkoznak, akkor összefonják ormányaikat és hangosan jelt adnak a viszontlátás örömének. Öhm.. néha az izgalom annyira a tetőfokára hág, hogy szó szerint össze…. magukat a gyönyörűségtől. Na jó, ezt az elefánt factet kár volt elolvasnom. Az elefántok szerint cukik vagyunk, az elefántok szerint cukik vagyunk… mindjárt jobb.

Az eszközhasználat is csak néhány faj sajátja. Kedvenc szürke nagyfülű hőseink például nagyobb ágakat használnak légycsapóként. Megfigyelések szerint, azokon az elefántokon, akik légycsapót használnak, akár negyven százalékkal kevesebb volt a rovarcsípések száma. Sőt, kész eszköztáruk van, mivel hát elég nagyok, különböző méretű ágakat használnak, attól függően, milyen helyet szeretnének elérni. Szintén érdekes, hogy amint a hőmérséklet emelkedik, többet kezdik használni ezeket, még a rovarok megjelenése előtt. Összekötötték a meleg időjárást és a kártevő ízeltlábúak felszaporodását. Az ágakat és botokat vakarózásra is használják. Ezen eszköz alternatív és kifejezetten szórakoztató tulajdonsága, hogy lehet velük orrszarvúkat dobálni, ami az elefántok egyik kedvenc szabadidős tevékenysége.

Az elefántok tehát csodálatos lények. Képesek az empátiára, a gyógyításra és a rinocéroszok kipécézésére. Mélyen élnek meg örömet, bánatot. Ilyen szempontból nagyon hasonlatosak hozzánk. Mármint, én nem kezdenék egy orrszarvúval, de ki tudja…  Mit tehetünk mi ezekért az állatokért? Figyeljünk oda hétköznapi életünkben a fenntarthatóságra, mivel az elefántok természetes élőhelyei szinte teljesen eltűntek a Föld színéről az elsivatagosodás következtében, amiért a klímaváltozás tehető felelőssé.