Egyszer volt, hol nem volt, a piros épületeken túl, még a Petőfi hídon is túl élt egyszer egy lovag. A lovag úgy döntött, hogy elindul, és megkeresi szíve választottját. Felvértezte magát az útra a tudás pallosával, szívét megacélozta.

Hosszú útnak nézett elébe, és északról délre kellett jutnia.  Először ki kellett érnie a Labirintusvárosból, amit az illatozó mező övezett, ahol javában nyíltak a fánkvirágok, és melegszendvicsfák csábító zamata terjengett a levegőben. A lovag ellenállt mindennek, kivéve az útjába kerülő kávébokornak. Leszakított egy poharat, hogy gyorsan új erőre tegyen szert. Átvágott a B épületen, amely kongó ürességével, jeges tavaszi fuvallataival megőrjítette az arra tévedt vándorokat. A semmi közepén találkozott a gyepekkel, akik őshonos lakói voltak és minden arra járót kíváncsian megnéztek, és érdeklődve kérdezték: „Elte-vedtél?” A lovag okos volt, ezért nem válaszolt. Tudta, hogy a gyepek becsapós jószágok, és csöppet sem megbízhatóak.

Délen hidegre fordult az idő, a nagy tágas helyiségek tátongtak az ürességtől. Ebben az ürességben bolyongott, míg meg nem érzett egy meleg fuvallatot. A tetőről érezte, ezért oda tartott. Felérve egy szunnyadó sárkányt pillantott meg, amely békésen füstkarikákat eregetett. Ijedtében felkapta pallosát. A tűzokádó felriadt békés álmából, és egyből hirtelen hét feje lett (hiszen mind tudjuk, hogy egy sárkánynak annyi feje van, ahányat kihoznak belőle). A lovag erre emlékezve letette a kardot. A barátságos gesztusra a fenevad megszelídült, és felajánlotta, hogy elrepíti a kincshez. A szivárvány göröngyös, kátyús útján repültek a szivárvány aljához.

A lovag mohón kapott az üst után. Kidobálta belőle az arany érméket, és kivirult az arca, amikor megpillantotta az igazi kincset: a feketén csillogó diplomát.

Puskás Júlia