Öt páciens, egy terapeuta, és egy szupervizor. Látszólag nem történik semmi, naponta fél órában két-három ember beszélget a négy fal között. De akkor miért vagyunk ennyire oda érte?

Már öt éve, hogy elstartolt az első évad. Annak idején középiskolásként is imádtam, és még most is képes lekötni. Soha nem gondolkodtam el rajta, hogy ennek mi lehet az oka, azonban most, a múlt heti évadpremier környékén arra lettem figyelmes, hogy az albérletem szobáiból sorra csendül fel a főcímzene. Gyakorlatilag a sorozat megfertőzte a lakótársaimat, és amikor még csak fogalmazódott bennem a kérdés, hogy ennek mi lehet az oka, már kaptam is egyiküktől a lelkes választ, miszerint mások történeteinek hallgatása közben a saját gondjainkról el is feledkezünk.

Végül arra jutottam, hogy ez a sorozat nem egyszerűen olyan, mint egy ismerősünk sztorizgatását hallgatni, hanem inkább, mintha a naplóját olvasgatnánk. Egy terápián elhangzott mondatok soha nem kerülhetnek nyilvánosságra, mi mégis részesei lehetünk egy ilyen izgalmasan intim beszélgetésnek, és olyan érzés kerít hatalmába, mintha egy valódi ülésen lennénk jelen, láthatatlanul.

Dargay András rendelőjében minden páciensnek van egy napja, majd péntekenként a terapeuta látogatja meg a szupervizorát, Ágnest. Legtöbbjük akár mi is lehetnénk, de minden évadra jut egy-egy nehezebben megfogható karakter is, mint például a milliárdos, a politikus vagy a színésznő. Mindannyiuk életébe bekapcsolódunk egy ponton, végigizguljuk a történeteiket és a felismeréseket, amikkel az ülés alatt szembesülnek.

Nem véletlen, hogy naplóolvasáshoz hasonlítottam az élményt, a legtöbb cselekmény nem a szemünk előtt játszódik, így a sorozat a fantáziánkat is rendesen megdolgoztatja, akárcsak egy izgalmas regény. A mély lelki témák kedvelőinek igazi csemege lehet, főleg takaró alá bújva, forró kakaó mellé, hideg téli napokra. Szerencsére a készítők rendesen ellátták az embert epizódokkal minden évadban, így ha kedvetek támad egy maratonhoz, akkor sem értek túl korán a végéhez.