Négyeshatos

Azt hiszem, mind megegyezhetünk abban, hogy az – amúgy nehezen definiálható – értelmiségi lét egyik alapköve a gondolkodás. Az élet különböző területeinek vallási, politikai vagy tudományos nézeteinktől mentes, minél objektívebb elemzése, saját ismereteink bővítése és ezen keresztül önnön értékrendünk csiszolása céljából.

Lejártam több kilométert magas sarkúban. Az útvonaltervező is engem igazolt. Igen, lejártam. Azért, mert lejárt. Illetve nem, a bérletem még nem járt le, az elvileg április 21-ig érvényes. Csak a diákigazolványom évült el március 31-ével. Ez nagy baj. Mi? Hogy volt már érvényesítés? Matricaragasztás? Lehet, de nekem sajnos-nem sajnos, az már nem jár.

Preambulumként hadd álljon itt pár szó arról, hogy mi fog következni az eheti Négyeshatosotokban: nem fogtok semmi újjal találkozni, hiszen négyeshatos csak itt, nálunk jár. A körút az övé és semmi más, nem járhat máshol, Líbiában vagy a Kossuth téren sem – hiszen ott a kettes jár.

Nézem én, de nem látom. Illetve látom, de nem nagyon akarom elhinni. Pontosabban pár másodperc múlva már elhiszem, mert nálunk minden megtörténhet. Nem, a Nyúzban nem akarok politizálni. Távol álljon tőlem. Ez csak egy személyes tapasztalat, vélemény.
Nem tegnap kerültem föl Budapestre tanulni. Már akkor is építették, szépítették a dolgot. Most 2011 tavaszát írjuk.

„A mozgólépcsőn előttem egy idős néni egyik kezében húzható bevásárlókocsival, másik kezében bottal. Mögötte én, mögöttem egy ember. Amikor felértünk, és a nénike botorkált pár másodpercet, hogy el tudjon indulni, a pasas nyomdafestéket nem tűrő módon közölte, hogy: „Na, ez is jó helyen áll meg!”. Kérdeztem tőle, hogy látta-e kinek mondta. Erre a válasz: „Attól még nem kell balesetveszélyesen közlekedni.” – No komment.” – netezés közben bukkanok erre a felháborító történetre, egyik barátnőm Facebook oldalán. A téma – ha nem is az utcán – de a közösségi oldal üzenőfalán hever.

Egyik péntek délután, nem sokkal öt után megcéloztam egy fodrászüzletet. Gondoltam, jót tenne egy kis tavaszi megújulás. Haj, de még milyen jót!

Elcsípek egy négyes-hatos villamost. Baross utcán föl, Mester utcán le. Hej, de jó, hogy van hely az ajtó mellett. Ráadásul a menetiránynak megfelelően. Két megálló. Mi ez nekem, vagy akárkinek? - gondoltam magamban. Hogy mi ez?! Kihívás a javából!

Péntek éjjel, amikor már kellőképpen besötétedett, előbújtunk a szintén vámpírrá változott szobatárs-barátnőmmel, hogy elinduljunk a Vámpírok Báljába, hogy minden Miss és Mr. Drakulának megmutassuk, milyen is egy vérbeli vámpírok bálján az igazi vámpírok bája.

A vizsgaidőszak közepénél járunk, szakad a hó, metróba le, metróból fel, embertömegen áttörés, tülekedés, hajléktalanok, és közben még a napi híreket is pillanatszerűen átfutjuk! Az aznapi éjszakába nyúló tanulás után az ember kissé elcsigázva száll fel a villamosra. Fejünkben érdekesen keveregnek a tételek, és a hirtelen átfutott tételcímek teljesen ismeretlennek tűnnek. Ijedtünkben az utolsó pillanatig ki akarjuk használni a rendelkezésre álló időt, a táskából előszedjük jegyzeteinket, s villámsebességgel fellapozzuk azt a pár száz megtanult oldalt!

Újra hétfő. Újra rohanás. Újra tolakodás. Újra négyeshatos. Újra tömeg. Újra rossz idő. Újra Budapest. Új félév. Új kihívások.

Mintha ez a szomorkás szürkeség is tükrözné az emberek borús hangulatát. Vagy csak szimplán a hétfő reggelt utálja úgy mindenki, mint Garfield? Nem tudom.

Utazótáskával furakszom. Persze, hogy beszólnak. Visszaszólnék, de nem teszem. Nem akarom, hogy rám is átragadjon ez az ingerlékeny rosszkedv. Miért induljon így a hetem? Inkább magamban mosolygok. Eszembe jut egy – szintén a villamoson játszódott – aranyos kis jelenet.

A segítség ma is elkél. Már ami az írást illeti.Az manapság sem megy csak úgy, egyedül, de legalábbis nem árt jó kapcsolatot fönntartani valamelyik Múzsával. Nekem, mint elbeszélőnek Calliopéhoz, az elbeszélők Múzsájához fűződő viszonyomat kellene kicsit fölmelegítenem, vagyis egyáltalán föl kéne vennem vele a kapcsolatot és aztán tőle kéne ─ illő módon ─ csókot, azaz ihletet kérnem. Én ezt meg is tenném szíves örömest, de van egy kis gond Calliopéval és általában a Múzsákkal: ők, valljuk be őszintén, meglehetősen elavult, poros istenek.