Kritika

Závada Péter, Závada Pál fia, mégsem ott kezdte, ahol apja, az irodalomnál, hanem inkább bejárta a világot, volt Kaliforniában, Rómában, Párizsban. Tevékenykedett reklámszövegíróként, 2009 óta publikál verseket, megjelent többek közt a Holmiban, a Jelenkorban, az Ex Symposionban, mi mégis Akkezdet Phiaiból, ismerjük.

A magyar tradíciójú, modern táncművészeti irányzat, a mozdulatművészet, vagy más néven „orkesztika” a magyar kultúrának immáron 100 éve szerves része. Az első iskolát dr. Dienes Valéria alapította 1912-ben, és az elnevezés a mozdulat művészetét, tudományát, az emberi test természetes felépítésén és mozgásán alapuló, a szellem szabad működése által vezérelt általános és nyitott mozdulat- valamint viselkedésrendszerét foglalja magába.

Múlt hét szerdáján immár harmincegyedik alkalommal rendezték meg az ELTE TTK Matematikus Hangversenyét. A jeles esemény ezúttal, ötödszörre, az ELTE Dísztermében kapott helyet, amelynek befogadóképessége nagyságrendekkel különbözött ugyan a kezdetekben a számára helyet biztosító színtértől, a nagyszámú nézőközönség azonban még így is zsúfolásig töltötte azt.

Ray Bradbury sosem tartozott azon sci-fi írók táborába, akik a tudományos oldalra helyeztek volna hangsúlyt. Írásai éppen ezért sosem tekinthetőek elavultnak, hiszen őt nem az érdekelte, hogy miként juthatunk el egy idegen bolygóra, hanem az, hogy ha ez valóban bekövetkezik, akkor vajon mihez kezdünk ezzel a lehetőséggel? Marsbéli Krónikák című világhírű könyvében éppen ezt a víziót elemzi – igen megrázó hitelességgel.

Az elmúlt időszakban ismét egyre többet olvasok, és teljesen véletlenül, az interneten böngészve futottam bele a Hó, tükör, almák kapcsán Neil Gaiman nevébe. A novellát olvasva magával ragadott egyéni látás- és írásmódja, és ez a „rajongás” azóta csak tovább fokozódott.

Fészek Színház. Orczy út. Este 7 óra. Gyenge vagyok. De mégis, ki a gyenge? Kire mondhatjuk, hogy az? És mitől válik ilyenné? Az egyfelvonásos, háromszemélyes, 90 perces családi dráma napjaink egyik legfontosabb kérdéskörét vizsgálja: hogyan működik ma egy család? És miért épp így működik? Ha működik egyáltalán valahogy. „Valóság és illúziók csatája.”

Két sorozatról ejtenék pár szót, az egyik a Kertvárosi Gettó, a másik a Firka Villa. Nem ezek a legmélyebben szántó és legtöbb mondanivalóval rendelkező sorozatai a világegyetemnek, de ha agyradírt szeretnék alkalmazni egy alkalmazott matematika óra után és/vagy ZH-ról szabadultunk, vagy épp a készülés során csordultak túl a képletek vagy a földrajzi nevek, akkor remek kikapcsolódást nyújthat.

Arthur C. Clarke egyike a sci-fi nagy öregjeinek, ezért nem is csoda, hogy évek kihagyása után, 1972-ben megjelent regényét igen nagy érdeklődés övezte. A Randevú a Rámával nem is okozott csalódást a rajongóknak, hiszen szinte azonnal klasszikussá vált, mind a közönség, mind pedig a szakma áradozott róla.

A történet egy utópisztikus világba kalauzol bennünket, mégpedig egy olyanba, amelyben az embereket egy bizonyos Illető irányít (vagyis inkább korlátoz), aki annak idején egyesítette a Föld negyvenhárom országát, legyőzte a Korcs Nemzedék Kormányát, munkát és békét adott mindenkinek, és azóta a népek örvendeznek.

Egy seattle-i külterületi épületben előkerül a középiskolás Rosie Larsen rózsaszín, véres kardigánja, majd egy közeli mocsaras területen a bankkártyája. A nyomozást vezető Sarah Linden és új társa,
Stephen Holder nyomozók hamarosan megtalálják a lány holttestét a város egyik polgármesterjelöltjének kampányautójában. Miközben újabb és újabb gyanúsítottak neve merül fel, az ügy egyre szövevényesebbé és bonyolultabbá válik, és lassan már-már olyan érzésünk lehet, hogy a történet szinte minden szereplője felelős Rosie Larsen haláláért.