Főszerkesztő nadrágszéle

Szapora lépései visszás visszhangot vertek a szűk folyosó nyirkosnak tetsző falain, ahogy Karfiol sebesen szelelt el már korábban megbeszélt találkozója helyszíne felé, arca torz. A nyilvánvaló késés rubincseppjei vonakodva gyülekeztek homloka vonulatain, hogy onnan tovagördüljenek a mélybe.

„A következő héten Patakparton választásokat tartanak” – olvasta az előadására rohanvást félszemmel Karfiol, az utca tűzfalainak egyikén árválkodó hatalmas felhívás kiemelt részén. Menet közben szorított még egy keveset nyakkendőjén, mivel erre már – szigorúan betartva szokásos késését – otthon nem maradt ideje. Szájában még ott csengett az elfogyasztott utolsó korty kávéjának méla harmóniája, így az aromát megőrizve, gondolatait szopogatva érkezett a zsúfolt megállóba, hogy a menetrend szerinti következő járattal tova is suhanhasson célja felé.

Karfiol megszeppent arccal ült a söntésnél. Figyelni próbált, de tulajdonképpen csak a baráti bájcsevely utáni reménykedés volt az, ami miatt bevállalta ezt az eléggé hosszúra nyúló estét valahol a Mező borozó és a végtelen közt.

„Ó talatta latabagomár és finfi” – szisszent fel rosszízűen Karfiol kolléga – s tegyük mindjárt hozzá, egy kicsit talán meg is tántorodott – ahogyan a két épület között elterülő lanka flasztertégláit taposva kishíján a gyepre juttatta egy jobbról érkező, alattomos lökéshullám.

Karfiol lassan, akadozva nyitotta fel szemeit, pislantott néhányat, de hosszú másodpercekre volt még szüksége ahhoz, hogy felfogja, hol is van tulajdonképpen. Bősz dörzsölésbe kezdett, hogy a gonosz kis álommanók – akik csillámlásukkal megakadályozták egy szubjektív világkép kialakításában – eltűnjenek végre a képből, átadván helyüket a nappal csodáinak.

„A hullámokba veszni volna jó” – dúdolta bajusza alá Karfiol, miután – poharának teljes tartalmát útnak indítván a belek útvesztői felé – kissé habókosan, de ahogyan a fenti megjegyzéséből is kitűnhet, annál nagyobb jókedvvel tárta szélesre kollégái előtt a szórakozóhely ajtaját, hogy együtt vágjanak neki a pesti délutánnak (amely inkább volt budainak mondható – márcsak földrajzi elhelyezkedésükből eredően is –, és tulajdonképpen már Napunk is jó darabja a másik féltekén virított, azonban teljes mértékben fiktív történetről lévén szó, szerzőnk fenntartja

„Üdvözlet a nyájas olvasónak!” – idézhetnénk a híres szentenciát, ahogyan az egyéb periodikák első lapjain is állni szokott. Itt és most nem tisztem az, hogy kitérjek arra az evidenciára, hogy mennyire vannak egymásra utalva, és mennyire függenek egymástól újság és olvasó, de most mégis köszönetet szeretnék mondani azért a figyelemért, amelyet ebben a félévben tanúsítottatok eddig.

Kedves olvasók! Remélem, hogy az egész héten fesztiválozó remek idő, amelyet már oly régóta harangozok be, és amely most egyik pillanatról a másikra betoppant hozzánk, nem csak a szerkesztőség munkamoráljának adott jelentősebb löketet, de a ti kedveteket is meghozta, ha arra ugyan nem is, hogy csapot-papot ott hagyva túrázni induljatok a sötét erdők mélyére, de arra mindenképpen, hogy többet süttessétek a hasatokat a Nap alatt, mint ahogyan azt eddig tettétek.

A Tétékás Nyúz új főszerkesztőjeként, első szerkesztésem lázában égve vetem képernyőre ezen sorokat. A Déli Haliban ülve egyelőre távolinak tűnik a tavaszi szünetnek nevezett pár nap, ugyanis pont most vettem vállamra a főszerkesztés minden feladatát. Mégis örömmel teszem ez, mert régóta célom egy olyan kari újság felépítése, amelyre minden hallgatónk és oktatónk büszke lehet.

Ki ne emlékezne még azokra a szép napokra az általános- vagy épp a középiskolában, amikor árpilis első napja tanítási napra esett?

Ilyenkor vicces kedvű, nevetést magukba fojtó gyerkőcök elővesznek mindenféle csínyt a tarsolyukból az ősrégi, apukájuktól hallottaktól kezdve azokig, amikbe talán pont ők sétáltak bele tavaly ilyenkor.