Karbantartóként az USA-ban

Bizonyára legalább egy ismerősötökön keresztül eljutott már hozzátok a hír, hogy az egyetemi évek alatt lehetőségetek van kijutni az USA-ba. Ha a Camp Leaders-t nem is annyira reklámozzák az intézmény berkein belül, mint az Erasmus-t, valószínűleg ott lebegett az ember tudatalattijában, hogy majd egyszer…

Egy barátom unszolására beadtam a derekam, majd a papírmunka elintézése után a  YMCA Camp Hi Rock tanúsított érdeklődést irántam, így már csak a vizsgaidőszak választott el az indulástól. Az utolsó pillanatban lettem csak kész, s a kora reggeli indulás előtt pár órával pakoltam be a bőröndömbe (ne tegyétek!) azzal a naiv gondolattal, hogy még lesz időm aludni egy picit az út előtt (nem volt). That’s it folks, innen már nincs visszaút!

Az összesen 12 óra repülőút kimerítő, de legalább választhatsz egy egész rakás film/sorozat/zene közül a háttámlákba épített kijelzőkön, és a koszt is finom. A new york-i JFK reptéren szálltam le, majd bő másfél óra sorban állás után átestem a határvédelem procedúráján és amerikai földre léphettem. Itt futottam össze egy ugyanabba a táborba tartó sorstársammal és kollégámmal, Barnabással (később csak Barnie). A központi pályaudvarról két óra vonatozás után szálltunk le a végállomáson, és további egy óra kocsikázás juttatott el a táborig, ahová helyi idő szerint este 10 óra után érkeztünk így nem is volt már erőnk és fényerőnk jobban körülnézni lefekvés előtt.

Másnap reggel 8-kor egy kb 16 négyzetméteres fakabinban ébredtem 5 sorstársammal együtt, enyhén vacogva. A 6 főre 3 darab emeletes, néha enyhén egérrágta, ezeréves szivaccsal ellátott ágy jutott, s mint később kiderült, sem ezen, sem a többi lakóalkalmatosságon nincs ablaküveg, pusztán szúnyogháló, ami pont arra elég, hogy a nagyobbacska dögök ne jöjjenek rajta keresztül. Egy ízben egy „chipmunk”, avagy amerikai földimókus lyukat rágott az újonnan vett pólómba, ehhez az eshetőséghez hozzá kell szoknia az embernek. A WC voltaképp pottyantós, az ablak itt is hiányzik, de legalább meleg víz jön zuhanyrózsából, ameddig tart. Reggelire rendszerint egyszerűbb péksüteményeket és zabpelyhet lehetett fogyasztani, de visszatérő volt a rántotta, a valószínűleg szója alapú fűszeres kolbászka, és személyes tiltott gyönyöröm, az áfonyás és/vagy csokis waffel, bűntudatkeltően sok, juharszirupot utánozni kívánó cukorsziruppal leöntve. Lekopogom, egész nyáron nem híztam egy kilót sem, aminek oka továbbra is rejtély. Mivel jó pár nappal a gyerekek érkezése előtt érkeztünk, a tábor jórészt üres volt és csendes, cserébe rengeteg volt a javítani és tisztítani való. Alapvetően Paul, az eleinte rettentően ellenszenvesnek látszó brit volt a közvetlen főnökünk, s így ő mutatta volna meg, mit hol találunk, de Paul az első két hetet az elromlott szennyvíztisztító manuális üzemeltetésének szentelte. Kicsit úgy éreztük magunkat, hogy bedobtak a mélyvízbe, és „majd megoldod” alapon küldözgetnek a táborban, de pár hét alatt ki tudtuk ismerni magunkat. A vizesblokkok és kabinok takarítása után este a legközelebbi valamire való települést, Great Barrington-t kerestük fel, ahol egy fagyizóban ütöttük el az időt, már csak azért is, mert itt volt wi-fi. Ó, majd elfelejtettem!  Táborunk olyannyira a világ végén volt egy hegyen az erdő közepén, hogy netezni csak az irodában lévő három PC-n, szigorúan este 6 után lehetett. Persze ennek problémáját később megoldottuk, de erre később térek ki. A tábor területén volt két nagyobb, hagyományos értelemben véve civilizált és felszerelt ház, melyeket a nyár folyamán az ezeket kibérlő családok és baráti társaságok vettek igénybe. A fagyizást követően az egyikben csaptunk bulit a gyerekfelügyelőkkel és adminokkal együtt, így itt egy szinte filmbeillően tipikus környezetben találtuk magunkat, ormótlanul nagy kandalló előtt, rengeteg Bud Light-tal, piros műanyagpoharakkal sörpongozva és kint a mólóról lábat lógatva.

A következő napokban változatos munkákat végeztünk, például segítettünk új ablakok beszerelésében, falat festettünk, füvet nyírtunk, elhordtuk a szemétlerakóhoz egy előző évben, rövidzárlat miatt leégett kunyhó romjait, megérkezett George, alias Nagy Gergely, a Camp Leaders kapcsolattartója és évek óta nyaranta a tábor mindenese, logisztikusa és beszerzője. Az ő engedélye kellett ahhoz, hogy végre vezethessem a szolgálati gépjárművünket. A legtöbb gyerektáborban ilyen alatt egy maximum utánfutóval megáldott golfkocsit kell elképzelni, de mivel a mi táborunkhoz a legközelebbi aszfaltos útról is negyed órányi kavicsos-sáros zötykölődés vezetett, kezemhez kaptam egy 3000 köbcentis, ránézésre két és fél tonnás, olajzabáló batár piros GMC teherautót. Valahol hallottam, hogy az amerikaiak kínosan ügyelnek a biztonságra, „Safety first!” – mondják gyakran. Nos, ez a sztereotípia igaznak is bizonyult, festés közben, a fém létrán állva például amint meghallottam a közelgő vihar első dörgését, máris lezavartak onnan, pedig a villámokat csak negyed órával később lehetett látni mérföldekre onnan. Folyamatosan érkeztek új emberek, így egyik este sem telt unalmasan, a hetet pedig azzal zártuk, hogy egy Walmart-béli bevásárlás után (tényleg vannak, akik használnak dagimobilt) mályvacukrot pirítottunk a tóparton gyújtott tábortűznél, illetve egy másik este elugrottuk a legközelebbi pubba.

Elérkeztünk az első szabadnaphoz. Karbantartóként heti egyet választhattam, arra a napra, amelyikre szerettem volna. A többiek nem voltak ilyen szerencsések, őket vasárnap esténként osztották be az adminok és nem volt helye vitának. George elvitt párunkat a városba elintézni a legfontosabbakat, vagyis munkaruhát venni a használtruha-üzletben (életem legjobb üzletét kötöttem, amikor 4 dolcsiért vettem egy makulátlan Nike futócipőt), ruhát mosni (mosodában, mert azt elfelejtették közölni, hogy a táborban nem lehet), és persze megenni életünk első bagelét, noha 10 dollárért itthon kacsalábon forgó burger menüt kapsz a Gozsdu udvarban is. Másnap sem kellett megszakadni, maradt időnk röpizni a parton, este pedig vicces előadásokat láthattunk a tábortűznél.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy mindig minden simán ment. Nemsokára a túlhasználat miatt elfogyott a net, térerő sem volt, és ideiglenesen elzárták a vizet, csak 2-3 naponta lehetett zuhanyozni egy keveset. Az esőzések hatására elfolytak az utak, ilyenkor aranyat ért a vízálló bakancs. A körülményekhez képest egészen jól feltaláltuk magunkat, egy ízben a lengyel konyhásokkal pókereztünk botokat és köveket használva tétként, viszont egy kocsmalátogatásnak az lett a vége, hogy kidobtak a helyről kettőnket, mert a 20 éves Barnie kezébe adtam a söröm pár másodpercre. A következő szabadnapon a vízpart volt a cél, mint utána általában. Évek óta nem kajakoztam, legutóbb még talán a Balatonon, most pedig úgy hozta az élet, hogy egy Londonban élő, szintén geográfus hallgató finn sráccal és egy csupa mosoly mexikói lánnyal eveztünk a szikrázó napsütésben egy varázslatosan kék, fenyőerdővel körülvett tavon. Ebéd után Gerivel, egy frissen érkezett pesti sráccal pecáztunk a partot egy kis szigettel összekötő pontonhídon, sőt úszószemüveget húzva szabad kézzel is megpróbáltunk halat fogni. Vacsi után megjöttek az első gyerekek, aminek köszönhetően este 10-ig pörögtünk, valamint megérkezett az alkoholista cseh kolléga is, aki a nyár végén lezúzott egy kocsit.

Egy „session” alapvetően két hétig tartott, a legtöbb kölyök ennyit maradt, de akadt, akit a szülők befizettek 4-6 hétre is. 6-tól 16 éves korig minden népség megfordult itt, természetesen nem és korcsoport szerint voltak felosztva 6 darab, indián törzsek (pl: Algonquin, Mohawk) után elnevezett lakóegységbe. A táborlakók napközben valamilyen kötelező programon vettek részt, de volt némi választási lehetőségük, hogyan akarják felépíteni a saját időbeosztásukat. Választhattak kézműves foglalkozás, úszás, kosárlabda, foci, kertészkedés, íjászkodás, kötélmászás és légpuskalövészet közül, az ebédet követően pedig szieszta járt nekik, amikor szabadon pancsolhattak, pihenhettek, vagy akár a tavon lévő két motorcsónakot kihasználva vízisíelhettek és deszkázhattak. Utóbbi, a wake board egyébként nagy kedvencemmé vált hamar, pedig soha még csak közöm sem volt a deszkás sportokhoz.

Hetente ismétlődött az ebéd menü, minden napon tudtuk már előre mi lesz, és pár hét elteltével a csirke falatkák is kezdtek unalmasak lenni, mentségére szóljon, az áldott BBQ szósz és a temérdek saláta elviselhetővé tette a monotonitást. Szépen lassan hozzászoktunk a napi rutinhoz, a délelőttök elrepültek a vizesblokkok takarításával, délutánra pedig majdnem mindig akadt valami új és kifizetődővé vált az apa garázsában megszerzett, szerszámokhoz kapcsolódó tudásom. Csónakot tankoltunk, teniszhálót javítottunk, táblát, lépcsőt és ajtót gyártottunk a semmiből, zárakat, füstjelzőket és lámpákat javítottunk, egy ízben még a hullámzásban elszakadt pontonhidat is meg kellett javítani. Mit ne mondjak, szórakoztató volt víz alá merülve csavarozni az új deszkákat. Mi intéztük a tábor kisboltjának utánpótlását is, ebből pedig alkalmanként okvetlenül csusszant nekünk is egy-egy jégkrém. Megvolt az a privilégiumunk, hogy este 6 után, hacsak nem jött közbe valami roppant sürgős, azt csináljunk, amit akarunk. Ilyenkor elmentem futni a tó körül (első alkalommal el is tévedtem), úsztunk, vízisíeltünk, jógáztunk a parton, kölcsönvettük az egyik kisbuszt, hogy elmenjünk a városba vagy a Walmartba, kint aludtunk a szabad ég alatt, vagy épp a konyhásokkal lógtunk és a sunyiban letöltött Trónok Harca epizódokat néztük a gyengélkedő kanapéján elnyúlva, a spájzból elcsórt másnapi sütit majszolva. Egy szabadnapomon elvezettem többedmagammal a New York állambeli csodás Kaaterskill Falls vízeséshez, 3 hét kocsiért könyörgés után pedig Bostonba is eljutottunk.

Egy alkalommal éjjeli túrára invitáltak egy fél órányi erőltetett menetre lévő sziklaszirthez, ahonnan egyszerre lehet rálátni 3 államra. Órákig bámultuk a csillagokat, és míg többen vittek magukkal hálózsákot is, Barnie-val visszaindultunk. Egyetlen mobil vakufényével keresve az utat, vesztünkre elvétettük a kanyart és a híres Appalachian Trail túraútvonalon találtuk magunkat. Több óra menetelés után, épp az aksi lemerülte előtt egy sátorban alvó vadőrbe botlottunk, ő pedig volt olyan kedves, hogy elvezetett egy faházhoz, ahol a hajnalt töltöttük. Mint kiderült, sikeresen átgyalogoltunk a délről szomszédos Connecticut államba.

A tíz hét munka leteltével elkezdődhetett két hetes utazásom, mely alatt megfordultam New Yorkban, Vegasban, Utahban és Arizonában, Los Angelesben, s végül az óceánparton autózva San Franciscóban lyukadtam ki, de ez már egy másik nap meséje. Ez a nyár az apró bosszúságok ellenére is pozitívan égett örökre az emlékezetembe. Számos új embert ismertem meg, akiket barátaimnak nevezhetek a világ körül és olyan kalandokban volt részem, amiket más módon nem élhettem volna át.

Ezek után szeretnék mindenkit arra bátorítani, aki eddig agyalt rajta: MENJETEK! Arra van a reptér →