Irka-firka

Leng az inga
lágyan ringva,
nem cseng,
nem bong
balga hangja,
s pályáját el nem hagyja:
nem barangol,
nem csatangol.
Apró golyója,
bár még görcsös gólya,
s óriás alatta a bolygó,
nem is olyan nagyon golyhó.

Lunis

Szürkület a parkban,arany alkonyat,
mint a könnyű pille,verted szárnyadat.
Aratási sarló-így letűnt a nap,
elviharzott hozzám messzi űr szava.
Mint a lepkeszárnyak,fenn a fellegek
kergetőztek,vertek,s úgy csak,este lett.
Napnak arca aztán újra fényben állt,
én csak aki láttam,s a kertben itt a fák.

Gáspár Gabriella

Hangja halk ima:
Csilingelő kis menyegző.
Bennem a boldogság velem egybekel
Valami mélységes mélyen magasra emel
Mert most végre ott a fény a sötétben.

Szeme a szépség Új, új reménység...
Adytól lopnám a szimbólumokat
És Aranytól a legszebb rímeket
Hogy szólhassak rólad, érted
De a suttogó, halk szerelem
Minden mi marad.
Mert most végre éreztelek.

Egy szűz vérének párája bontja meg az éjjeli szellő harmonikus illatát. Egy perce még tán csókot loptak tűzvörös ajkáról, s most sír a szem, mely először látta lángvörösen az üresen kongó hófehér arcocskát. Ilyen ez az ősz, tűzbe borítja a cserszömörcével a hegyoldalakat, s tőrt döf remegő kezével a hőn szerető anyai szívekbe. Olykor kardcsapása is lágy érintésnek tűnne, ha elérné a nyakat az utolsó lehelet előtt.
Szanaszét gurulnak a gyöngyök a parkettán, omlik a bús árvalányhaj a hűvös kövekre.

Meghittségnek otthona,
te porhanyós éj-csoda!
Te adsz a parázsnak életet,
amikor fuvalmad lélegez.
Amit vágyad létrehoz,
az oly csodálatos!
Felfut a rózsa a házfalon,
este még virága tárva volt,
vadméhek csenték a balzsamot,
ó, milyen alkalom!
Látom még, ahogyan jön felém,
rejteni nyomait szél fedi,
színarany karátos csillagok
figyelik lépteit.

Gáspár Gabriella

Osonva halad a fakó fák között,
sziszeg a szélben a messzi ricsaj.
Vöröslő arccal égeti az erdőt,
s mögötte végre elfúl a moraj.
Sötét magányban nincs súlya a bűnnek,
vigyorog nincs bíra, sem vád, nincs zaj.
Őrülten bolyong a monoton csendben,
a füstös avarban reccsen a gally.

Nola

Ó
de
szép
e kis madár
csengő-bongó
hangja száll
füleimnek
szinte fáj
sebesen suhan szárnya a szélben
minden időben, hóban, télen.
süvít, mint egy tüzes nyíl,
amilyen gyorsan csak bír.
és mese-színek borítják
testét, mint harmatos
estét a Nap, midőn
alámerül, és a
Földre aranyszín
vetül.
rovarevő,
fa megmentő
nem
más
mint
ő

Szécsi László

Nikotintól besárgult ujjaddal
Láthatatlan kört rajzolsz
A fehér papírra, majd
Egy újabb szálra gyújtasz.

Szívod mintha utolsó volna,
Pedig jól tudod: nem az,
Hisz te magad mondtad,
Halálod hosszú lesz: fájdalmas.

Cziffra Andi

Ceruzával, két béssel,
Parker tollal, töltővel,
Rúzzsal, csak pirossal,
Ha étcsokis, az ujjammal.

Sorban állva,
Sarokban ülve,
Hason fekve,
Fejen állva,

Vonaton zakatolva,
A moziban sötétben,
Van, hogy a Csendesben,
Egyszer az Alibiben.

Éj leple s a takaró alatt,
A tenyerembe, néha a Tiédbe.
A noteszembe,
A naplómba,

Mozijegy hátuljára,
Boríték belsejébe,
Dirib-darab pósztitre,
Klotyópapír fecnire.

Amikor reggel már sokadszorra nyitottam ki a szemem
– de most már szándékomban állt felkelni
– Hanna jött felém egy bögrével.
– Szia, csináltam neked egy csésze teát.
– Drága vagy – viszonoztam egy meleg mosollyal.
Magamhoz öleltem, aztán megittam a forró teát.
– Akkor most mi legyen?
…
Vörös falak, kényelmes kanapé, puha szőnyeg,
hangulatos világítás, Adele kellemes hangja, a legfinomabb
torta.
– De ne röhögj, mert tényleg nem vicces! – mondja
fülig érő mosollyal.
Én csak nevetek.