Jó dolog változatos stílusú filmeket nézni, mert tágítják az ismereteket és többféle inger ér, így nem lesznek egysíkú nézeteim. Ez a film ébresztett rá, hogy eddig diétáztam ilyen szempontból.

A múlt héten megjelent rekorder cikkünkben Ákossal áradoztunk A bérgyilkosság című koreai filmről. Ezen felbuzdulva, miután kaptam egy másik, ugyanilyen nemzetiségű filmajánlást, nem volt kérdéses, hogy még aznap megnézem. Ez a mű is nagyon jó, de teljesen más a hangulata. Sokkal mélyebb érzéseket mutat be. Igazából alig mertem elkezdeni írni róla, mert előtte olvastam kritikákat az interneten, amelyekben sokkal elvontabban, más szemszögből tudtak írni a Lopakodó lelkekről, mint ahogy én azt valaha meg tudnám fogalmazni. Az az egy dolog vigasztal, hogy így legalább az én írásom kiemelkedik a többi közül (így vagy úgy, ezt mindenki döntse el maga). Tehát most konyhanyelven íródott ajánlót olvashattok egy nehéz filmről. Tulajdonképpen teljesen felkészületlenül ültem neki. Előtte elolvastam a3-ironposter rövid tartalmát, de az első fél órában nem éreztem összefüggést az írás és a látottak között. Nagyon el voltam varázsolva, és azt gondoltam, hogy ez egy nagyon aranyos kis történet, milyen kreatív volt a forgatókönyvíró, hogy ilyet talált ki. A történet elején egy fiatalember, Tae-suk napi rutinját láthatjuk. Járja az utcákat, szórólapokat tesz ki a házak ajtajára. Majd később visszatér és amelyik lakásnál feltűnően nem történt a nap folyamán változás, nem mozdították el a kilincsre rakott szórólapot, oda betör. Nem lopni jár oda, hanem lakni. Ekkor gondoltam, hogy ez zseniális, ehhez kellett egyszer egy ötlet, hogy ezt a trükköt kitalálja valaki. Tovább nézve a történetet pedig gondoltam, hogy milyen aranyos, a srác megjavítja az elromlott dolgokat és kimossa a lakók ruháit. Csinál néhány fotót, majd csendben távozik, mielőtt a tulajdonosok visszatérnek. Igen, ez egy kellemes film – gondoltam magamban. Ekkor jött a fordulat számomra. Úgy éreztem, mintha utána egy szinte teljesen másik film indulna el. Az egyik lakásba betérve Tae-suk nem veszi észre, hogy a ház urának megvert felesége is otthon van. A nő csendben figyeli az „új lakó” mindennapi rutinját. Mindent nem szeretnék előre ellőni, a többit megtudjátok, mikor megnézitek a filmet. Annyit elárulok, hogy innentől kezdve jobban beindulnak az események. A másfél óra alatt alig van párbeszéd, az egész film csendes, inkább elgondolkodtató. A legvégén pedig minden esemény lezárásaként egy nagyon ütős gondolat: hol van az álom és a valóság határa? Sajnos túlságosan beszippantottak a „buta” filmek, ezért legtöbbször eléggé az álomvilágban élek, és sokkal romantikusabb elképzeléseim vannak ahhoz képest, hogy milyen a való élet. Ennek a filmnek ez a lezáró gondolata gyakorlatilag egy pofon volt nekem. De jó értelemben. Nézzétek meg, mert nagyon érdekes és elgondolkodtató!

 

BIN-JIP (dél-koreai-japán krimi, 88 perc, 2004)
Rendező: Ki-duk Kim
Forgatókönyv: Ki-duk Kim
Szereplők: Hyun-kyoon Lee (Tae-suk), Seung-yeon Lee (Sun-hwa), Hyuk-ho Kwon (Min-gyu)
Pontszám: 8/10