Egy spanyol születésű mexikói filmrendező emlékirataiban megrendítő szavakkal vet fel alapvető – orvosi, lételméleti, gyakorlati, filozófiai – kérdéseket: milyen élete, milyen világa, milyen személyisége van egy olyan embernek, aki elveszítette emlékezőképességét és ezzel együtt az időben való lehorgonyzottságát és múltját. Kik is vagyunk az emlékeink nélkül?

Deficitek és tan, tan-tan…

Nem lehetnének felkavaróbbak Luis Bunuel (1900-1983) sorai Utolsó leheletem című művében, mely tragikusan érzékelteti a személyiség törékenységét,és az életnek való kiszolgáltatottságot.

Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet… Emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk”. (Aztán a visszafelé terjedő amnézia következik, mely egy egész életet eltörölhet, mint az anyám esetében…).

13000447_984042104984428_1432679405_o

A neurológia tárgyilagos kifejezésével élve, a jelenséget a „deficit” szóval illetik, mely valamely idegrendszeri funkció meghibásodását vagy hiányát jelöli: ilyen az emlékezetzavar, beszédzavar, a nyelvzavar, a látás és a mozgás összerendezettségének zavara, az indentitászavar, meg még egy sor specifikus működési vagy képességbeli rendellenesség. Újabb közkedvelt kifejezéssel élve, minden „diszfunkcióra” külön szó van úgy, mint az afázia, mely a beszéd zavarát, afónia, mely a hang és az afémia, mely a beszédkészség elvesztését jelenti, alexia, mely az olvasott szó jelentésének felismerési zavara, az apraxia, mely az akaratlagos mozgás vagy valamely összetett cselekvés végrehajtásának a zavara, amnézia mely az emlékezőképesség meggyengülése vagy teljes elvesztése, az agnózia, mint az észlelési rendszer zavara, és az ataxia, mely az izommozgások koordinációjának a zavarát jelenti. Minden terminus egy-egy olyan speciális idegrendszeri vagy tudati funkció, amely az ezeket elszenvedő személyeknél betegsége vagy balesete folytán részben vagy teljesen elveszett vagy ki sem fejlődött.

13023316_984042154984423_1282352649_n

Az agy és a tudat közötti kapcsolat tudományos vizsgálatának első eredményei Paul Broca (1824-1880) francia orvos nevéhez fűződnek, aki 1861-ben felfedezte, hogy az expresszív beszédkészség zavara, avagy afázia minden esetben a bal agyfélteke egy bizonyos részét ért károsodás következtében alakul ki. Kutatásait azon páciensei segítségével végezte, akiknek motoros beszédközpontja, mely a domináns félteke alsó homloki tekervényében (gyrus frontalis inferior) található, sérült. Leghíresebb betege Louis Leborgne volt, aki egyéb panasz híján, csak a „tan” szót volt képes kimondani, holott lett volna mondanivalója, ha birtokában lett volna a képesség, hogy a megfelelő módon fejezhesse ki magát, juttathassa érvényre gondolatait. Miután Leborgne 1861-ben elhunyt, Broca felboncolta, majd megállapította, hogy Leborgne domináns oldali homloklebenyének fentebb említett részén szifilisz következtében lézió keletkezett. Eredményei tiszteletére a területet róla nevezték el, illetve a beszédképzés károsodását Broca-afáziának hívják.

Az elbűvölő, intelligens, amnéziás Jimmie története

Nemrég olvastam Jimmie G. történetéről, mely erős hatással volt rám életszagú tragikomédiájával. Az elbűvölő, intelligens, amnéziás Jimmie-t 1975-ben a következő rejtélyes indoklás kíséretében utalták át a New York City környéki elmeszociális otthonba: „Magatehetetlen, tébolyult, zavarodott, dezorientált.” Jimmie negyvenkilenc éves vidám, nyílt, megnyerő külsejű, egészséges férfi volt, bozontos ősz hajjal. Mindig közvetlenül, kedélyesen köszöntötte orvosát:

– Hello, doki. – üdvözölte – Szép napunk van! Leülhetek ide? – szívesen beszélt, és válaszolt orvosa minden kérdésére. Megmondta a nevét, születési idejét, majd szívélyesen nosztalgiázott szülővárosáról a connecticuti kisvárosról, melyet szeretetteljes aprólékossággal írt le, sőt még térképet is rajzolt hozzá. Emlékezett családtagjai melyik utcában laktak, és a telefonszámaikat is fel tudta idézni. Mesélt az iskolás éveiről, barátairól,hogy mennyire szerette a matematikát, majd a tengerészetnél töltött időről – 1947-ben, közvetlenül az érettségi után, 17 évesen sorozták be. Felidézte, majdhogynem újraélte, amikor másodhíradósként szolgált különböző tengeralattjárókon, melyeknek szintén tudta a nevét, pontosan tudta, hol állomásoztak és milyen küldetéseket teljesítettek, és kik voltak a tengerésztársai. Furcsa módon eltérő igeidőket használva mesélt: az iskolás évek a múltban történtek, míg a besorozást követően jelenidőre váltott. Eseménydús ifjúkorára élénken emlékezett, majd emlékei különösképpen megszakadtak. Újraélte a háborúban tett katonai szolgálatot, és terveit a jövőre nézve. Jimmie csupa lelkesedés volt, és inkább tűnt úgy, hogy a közvetlen, aktuális élményeit fejezi ki, semmint a visszaemlékezések során megszokott formális és fiktív jelent idézte volna meg. Orvosa így ír az ezt követő eseményekről:

– Hányat írunk most, Mr. G.? – kérdeztem, igyekezve zavaromat könnyed hangvételemmel palástolni.
– 1945-öt, ember. Miért, mit akar ezzel? – Tovább magyarázott: Megnyertük a háborút, Roosevelt halott, Truman kezében a kormányrúd. Nagyszerű idők várnak ránk!
– És maga, Jimmie, hány éves?
Ezen fura módon elgondolkozott kicsit, mintha számolna.
– Hát, azt hiszem, tizenkilenc, doki. Húsz leszek jövőre.
Látva magam előtt ezt az ősz hajú embert, olyan ösztönös reakcióm támadt, amelyet sosem fogok megbocsátani magamnak – a legnagyobb kegyetlenség volt részemről, vagyis az lett volna, ha Jimmie bármire is képes emlékezni a történtekből.
– Nézze – mondtam, és elétartottam egy tükröt. – Nézzen a tükörbe és mondja meg mit lát. Tényleg egy tizenkilenc éves fiú néz vissza magára?
Hirtelen hamuszürke lett az arca és megragadta a szék két oldalát. Jézus isten – suttogta. Jézusom, mi folyik itt? Mi történt velem? Rémálom ez, vagy micsoda? Valami rossz vicc? Megőrültem? – kérdezte kétségbeesett izgalommal.
– Semmi baj, Jimmie – igyekeztem megnyugtatni. – Egyszerű tévedés volt. Nincs miért aggódnia. Jöjjön!

Az orvos elterelte Jimmie figyelmét, együtt az ablakhoz mentek. Lent baseballoztak és végre visszanyerte színét, újra elmosolyodott, Dr. Sacks pedig kiosont a szobából az utálatos tükrével együtt, majd két perc múlva ismét benyitott. Jimmie az ablaknál állt, majd az ajtó nyitódásakor hátrafordult és ismét felderült az arca:
Hello, doki! – köszöntötte orvosát. – Szép napunk van. Gondolom beszélni akar velem. Leülhetek ide? – és őszinte tekintetében a felismerés halvány szikrája sem bújkált.

Jimmie számára 1945-ben megállt az idő, ismeretei pedig egy frissen érettségizett, jóképességű fiúénak feleltek meg. Az intelligencia teszteken kiemelkedően teljesített, és matematika feladványokat is ragyogó egyszerűséggel oldott meg, abban az esetben, ha a folyamat elég rövid időt vett igénybe, ellentétes esetben azonban teljesen elfelejtette az előző lépéseket, így képelen volt sikeresen elvégezni egy feladatot is. Felsorolta naprendszerünk bolygóit, majd, mikor Dr. Sacks egy felvételt mutatott, melyen a Föld van, a Holdról készített képen, megrökönyödött, azt hitte ugratják. Először látszólag könnyedén vette az akadályokat, majd a Nimitz névre hallgató repülőgép-anyahajó fotóját megpillantva értetetlenkedve tört ki:

– Az összeset ismerem név szerint, de a Nimitz-ről nem tudok… Természetesen létezik Nimitz admirális, de nem hallottam, hogy anyahajót neveztek volna el róla.

Jimmie kezdett kimerülni. Ingerlékennyé vált az anomáliák és ellentmondások egyre nagyobb nyomása alatt, amelyeknek ijesztő következményeivel képtelen volt szembenézni.

F1.large

Az elveszett lelkek

Szívszorító belegondolni Jimmie esetébe. Egész élete a feledés homályába veszett, és nyomtalanul tűnt a semmibe. Léte csupán egyetlen pillanatba zárult, egy, a múlt és jövő nélküli ember állandóan változó világának börtönébe. Érdekes felvetés, hogy vajon mit jelenthettek Jimmie számára a beszélgetések során felvetődött problémák, és, hogy az emlékezet és a folytonosság abszolút hiányában lehet-e beszélni még egyáltalán „létezésről”…

Miként tudhat egy Jimmie-hez hasonló „elveszett lélek” valamiféle folytonosságot, kötődést kialakítani? A kulcsszó talán a kapcsolat, ám hogyan kivitelezhető ez, ha a gyökerek a régmúltig nyúlnak, és semmi sem köti a személyt a jelenhez. Hogyan lehetnek segítségére a környezetében élők? Mit ér az élet kapcsolódások, összefüggések nélkül?

David Hume (1711-1776), skót empirista filozófus gondolatai, a skót felvilágosodás egyik kitűnő elméje ragadja meg talán legjobban Jimmie létezésének jellegét: „Bátran ki merem jelenteni, hogy az ember nem más, mint különböző benyomások halmaza vagy gyűjtőhelye, melyek felfoghatatlan sebességgel követik egymást, és állandó mozgásban, változásban vannak.” Tehát bizonyos értelemben Jimmie a hume-i létezés szintjére alacsonyodott. Hume valószínűleg örömmel fogadta volna saját filozófiai „agyszüleményének” megtestesülését, egy olyan ember személyében, kinek a világ csupa összefüggéstelen benyomások áramlására korlátozódik.

Jimmie-t gyakran meglátogatta testvére, és a találkozáskor mindig őszinte örömmel fogadta, és fel is ismerte bátyját, ám sosem értette az miért olyan öreg. Jobb válasz híján csak legyintett, és a „vannak akik korábban öregednek” könnyed kijelentés számlájához írta a számára megmagyarázhatatlan jelenséget. Jimmie-vel nem igazán lehetett értelmes beszélgetést folytatni saját állapotáról. Míg aki elveszíti az egyik szemét vagy lábát, tudatában van a történteknek, addig Jimmie, aki az „énjét” veszítette el, nem lehetett ennek tudatában, mivel nem volt aki felfogja a vele történteket.13010153_984042278317744_1749814964_o

A bizonyos mértékű retrográd amnézia gyakori jelenség, ha nem is általános a Korszakov-szindrómában szenvedő betegeknél. Jimmie esetében, aki ifjú korára már súlyos alkoholista volt, a klasszikus Korszakov-szindrómáról lehetett beszélni – mely az emlékezet mélyreható és végleges, de „vegytiszta” szétesése, amelyet a középagyi csecstest (corpus mamillare) alkoholos degenerációja okozott – még súlyos alkoholisták esetében is igen ritka.

Egy alkalommal Jimmie megosztotta Dr. Sacks-szal pillanatnyi állapotának koordinátáit, melyek szerint már régóta nem érezte, hogy élne, nem érez semmit, nem mondhatná, hogy boldog.

Van-e lelke egy, az idő és az események tátongó űrjében kallódó embernek? Pontosabban, van-e lelke Jimmie-nek? – tette fel a kérdést Dr. Sacks a Jimmie-t egy otthonban gondozó ápolónővéreknek, melyre elgondolkodtató választ kapott: “Nézze meg Jimmie-t a kápolnában, és döntse el maga”.

Dr. Sacks a kápolnába érve mélyen megható jelenetnek volt részese. Jimmie olyan intenzív, kitartó figyelmet tanúsított, melyet addig még nem tapasztalt nála, és el sem tudta képzelni, hogy képes ilyesmire. Ott, akkor nem volt kiszolgáltatva egy tökéletlen mechanizmusnak. Mélyen átélte a szentséget, és úgy tűnt, szelleme tökéletes összhangban van. Jimmie a spirituális aktus minden mást kizáró koncentrációjában egyértelműen megtalálta önmagát, megtalálta a folytonosságot és a valóságot. Alekszandr Lurija nemzetközi hírű orosz neuropszichológus így ír az „elveszett lelkek” megsegítéséről: „De az ember nem csupán memóriából áll: vannak érzelmei, van akarata, érzékenysége, erkölcsisége… És éppen itt, ezen a (…) területen nyílhat esélyed elérni őt, és segíteni rajta”.

Talán az orvosi szempontokon kívül egyfajta filozófiai tanulság is levonható mindebből: a Korszakov-szindróma, a demencia vagy a hasonló végzetes betegségek esetében bármennyire súlyos is a szervi károsodás és a Hume-féle szétesés, még mindig fennmarad a művészet és a lelki-szellemi közösség újraintegrálódás határtalan és egyben felbecsülhetetlen lehetősége. Ez a lehetőség még azok számára is nyitva áll, akik első pillantásra reménytelen neurológiai esetnek tűnnek.