Élménybeszámoló

Nizzai csemege

-Hâllo Suzanne, il est tombé le cumulus!!! L’eau est partout dans l’appart!!!
-Quoi??? Comment??? Je serai lá dans une heure…

Ez a telefonbeszélgetés egy kellemes villefranche-i séta során történt, amikor is a tuniszi lakótársam azzal hívott fel, hogy a délelőtt felszerelt bojler lezuhant, a fürdőszobabútor darabokban, a lakás pedig úszik 100 liternyi forró vízben.. Azzal a lendülettel utaztam haza felmérni a helyzetet és hívni a –most már világossá vált- kétes kompetenciákkal rendelkező vízvezeték szerelőt. Ámde a megpróbáltatások nem értek véget, két hétig nem volt meleg víz, volt, hogy a konyhában mosakodtunk, azóta tudom, hogy a mediterrán országokban még olyan lassan sem őrölnek a malmok mint itthon.

De mire is jó mindez, egy ekkora kaland, ha az ebédszünetig várni kell ahol a kollegáknak elmesélve egy egész kis történet vázolódik köretként –no nem baj, legalább mára is megvan a sztori, ami mindig áldás: amíg én beszélek legalább tudom miről van szó. Ritka eset, hogy az étkezés elejétől a végéig képben légy, nem is csoda, a csapongó témák, az ismeretlen kontextusok, a nyelvi kihívások: a párizsi hadarástól kezdve a szlengen és a vidéki dialektuson keresztül a külföldi akcentusokig mind fellelhető volt a sokfelől érkező munkatársak körében. Hogy a menzán három fogás van, és minden fogást három-nyolcféléből lehet válogatni, mindezt igen jó áron? Hogy ott ettem életemben először ráját? Ez már csak a francia kulináris kultúrának köszönhető, mint ahogy az étkezésre szánt kétórás ebédszünet is.

Persze a laborba visszatérve érthető is volt hogy a harmincvalahány fokos, igen párás déli órákat másra szánják. A klíma nélküli helységekben, hosszú ruházatban, zárt cipőben, köpenyben, kesztyűben és védőszemüvegben a kísérletre koncentrálni, a tömény savat nem melléönteni, időre dolgozni, mindeközben idegen nyelven kommunikálni – nos, ez elegendő napi impulzus volt számomra, így az első hónapban hazaérkezés után csak aludni és enni volt erőm, köszönhetően mindezek mellett az angol szakirodalom miatt kialakult bábeli zűrzavarnak…

Majd egyszercsak egy itthonihoz hasonló rohanásnak éreztem a részét képezni: munka után sikerült eljárnom nyelvórákra, ahol rögtön megkaptam a tanárnőtől, hogy néha mennyire közvetlen és „haverok-közötti” nyelvi szintet használok… Mondanom sem kell, hogy a kollegáknak más volt a véleménye: „Suzanne, ez vicces, te olyan fennkölten beszélsz velünk” Hát senkinek sem jó?!? A bankban sikerült egy „magának milyen csinos akcentusa van” bókot bezsebelnem, ami kissé helyre tette az önbizalmamat.

Szükség is volt rá, a kéthetente a főnökömnek küldendő beszámolómban a mérési eredmények és a grafikonok magyarázata mellé (franciául természetesen) egyéb irományokat is be kellett adnom; a (vegyszer-) gyártóknak írott reklamáló és a titkárnő asztalán hagyott (sokadszori) emlékeztetők sem mutattak volna szépen tele nyelvhelyességi és helyesírási hibákkal.

És hogy mire jó egy ELTE-s póló? hát arra, hogy az utcán mellettünk elhaladó, régóta külföldre szakadt hazánkfia felkiáltását követően -„ELTE? az magyar!”- beszédbe elegyedjünk, majd egy hosszú barátság vegye kezdetét, ízesítve a vendégek és a menü eredetét tekintve internacionális vacsorákon át a Mentoni Citromfesztivállal és olyan és hasonló ismeretségekkel, mint például ahhoz a tanáromhoz kötődőekkel, akinek az öthónapos szakmai gyakorlatom lehetőségét köszönhetem. Vagy a hétvégi melót, amit pedig a koreai lakótársam ajánlott (azóta tudok isteni koreai uborkasalátát csinálni), és ami nélkül döcögve haladt volna az a bizonyos anyagiaknak becézett szekér. Az olasz lakótársamnak a tiramisu és gnocchi receptjeim miatt lehetek hálás, no és persze egyáltalán, hogy volt kivel laknom az utolsó egy hónapban: nem lehetett meghosszabbítani a lakásszerződésemet, a labor viszont még odakötött. És hogy őt honnan ismertem? Hát Juan-on a mexikói doktoranduszon keresztül, aki az egyik ebéd alkalmával segített összelapátolni a filmszerűen eldobott menzás tálcámról aláhulló ebédemet.

Kray Zsu