Babits-est

A magyar tradíciójú, modern táncművészeti irányzat, a mozdulatművészet, vagy más néven „orkesztika” a magyar kultúrának immáron 100 éve szerves része. Az első iskolát dr. Dienes Valéria alapította 1912-ben, és az elnevezés a mozdulat művészetét, tudományát, az emberi test természetes felépítésén és mozgásán alapuló, a szellem szabad működése által vezérelt általános és nyitott mozdulat- valamint viselkedésrendszerét foglalja magába.

Sajnos az irányzatot 1949-ben mind államilag, mind szakmailag megbénították, és sajnos azóta se nagyon rehabilitálták, napjainkban csak az 1995-ben Budapesten, „Még 1 Mozdulatszínház” névvel Fenyves Márk, és Pálosi István vezetésével megalakult Magyar Mozdulatművészeti Társulat az, amelynek tagjai jelenleg a műfaj egyetlen hiteles hagyományőrzői, és továbbvivői. Fő céljuk a tradicionális modern tánc (a magyar mozdulatművészet) hagyományainak megőrzése, korunknak megfelelő továbbvitele és tanítása.

A színtársulat repertoárja négy részből áll össze: a klaszszikus mozdulatművészetet bemutató művek, új (kortárs) alkotások, gyermekés ifjúságnak szóló, interaktív előadások, és a vendég koreográfus program keretében készült kortárs bemutatók. Én egy, az első típusba sorolható előadásra mentem el, amely Babits Mihály fontosabb gondolatait reprezentáló verseiből, mint például a Mennyei Színjáték, Két Nővér, vagy az Indulás az Öregkorba címűekből összeállított, zenével és tánccal kísért performansz volt.

Az élmény egyedinek, és páratlannak hatott. Talán ahhoz hasonlatos, mint amikor egy kedvenc könyvünket láthatjuk megfilmesítve, de mindazt úgy, hogy azt kapjuk vissza, amit az olvasottak alapján mi magunk alakíthattunk ki fejünkben, és nem konkretizálva egy adott színész karakterére. Hiszen itt nem eljátszva volt az esemény, hanem eltáncolva, olyan koreográfiával megvalósítva, amelyek mindenfajta erőltetés érzete nélkül, teljesen természetesnek, mondhatni szerves, odaillő, és hozzátartozó kísérőnek lehetett tekinteni.

A vers gondolatainak mozdulatokkal történő lekövetése olyan egységbe gyúrta a két műfajt a műsor végére, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt számomra a kettőt szétválasztani. Az előadás elején még szkeptikusan álltam hozzá a műfaj mibenlétéhez, mert hasonlóval még soha nem volt dolgom, és színházba egyébként is ritkán jutok el, de azt kell mondjam, hogy a verseket ilyen formában átélni egészen más megvilágításba tudja helyezni a művek értelmét, mondanivalóját.

Michael Kay
kritika@nyuz.elte.hu