Óceánkutatók a természet újabb csodáját vélték felfedezni: az Amazonas-folyó torkolata alatt korallzátony húzódik, amelyet máris veszély fenyeget.

Az Amazonas-folyó több szempontból is egyedülálló vízfolyás a világon: vízgyűjtő területe a dél-amerikai kontinens északi felén több, mint 7 millió négyzetkilométert fed le, amely a legnagyobb a világon. Brazília partjainál torkollik az Atlanti-óceánba, és csak ezzel a Földön az összes óceánba ömlő édesvíz egyötöde kerül a világtengerbe. Vízhozama és hossza is élen jár a világ vízfolyásai közt, most azonban más szempontból csodálkoztak rá a kutatók az Amazonas mivoltára: brazil és amerikai oceanográfusok óriási korallzátonyra bukkantak torkolata alatt a mélyben. A korallzátony Francia Guyana partjaitól egészen Brazília Maranhao államáig húzódik a kontinentális talapzat mentén mintegy 1000 kilométer hosszan, területe hozzávetőlegesen 9300 négyzetkilométer.

A jelenség lenyűgözte mind a kutatókat, mind a brazil és amerikai kormányt, ugyanis a zátonyépítő korallok a meghatározott hőmérsékletű és sótartalmú, tiszta, napfényes, inkább tápanyagszegény vizeket kedvelik, és nagyon érzékenyen reagálnak arra, ha ezen tényezők közül bármelyik megváltozik. Az Amazonas torkolatvidéke pedig az előbb említett feltételek közül aligha rendelkezik mindegyikkel. A hatalmas vízhozamú folyó torkolatánál nap mint nap hatalmas mennyiségű hordalék kerül a tengervízbe, amitől a víz sáros, a napfény nem tud ideális mértékben lehatolni az aljzatra, továbbá az édesvíz és a tengervíz keveredése tulajdonképpen minden tényező egyensúlyát megbonthatja (pl. sókoncentráció, hőmérséklet, pH). A korallzátony mindezek ellenére a kutatók szerint mégis jó állapotban van, amelyet hatalmas kiterjedése is igazol.

Már az 1970-es évek végén sejtették, hogy lehetséges egy korallzátony jelenléte a víz alatti  területen, amelyre koralljelző halak felfedezése utalt. Most, 30 évvel az első gyanú felbukkanása után bizonyítást is nyert a feltételezés, bár Patricia Yager, a projektben részt vevő amerikai professzor eredetileg azzal a céllal kezdte vizsgálni a területet, hogy tanulmányozza, miként hat az óceán CO2-elnyelő képességére az Amazonas betorkollása.

2

A felfedezés óta több expedíció is indult annak érdekében, hogy minél pontosabb leírást tudjanak készíteni az újonnan megtalált óriáskorallzátony fajairól és egyéb paramétereiről. A legfrissebb adatok alapján úgy tűnik, hogy ezen biocönózis átmenetet képez a Karib-térség korallzátonyai és az egyéb, Brazíliában fellelhető atlanti változatok között.

A főként zátonyépítő korallokból és szivacsokból álló társulásban előforduló fajok a földrajzi elhelyezkedéssel változnak. A korallzátony déli részét, amely a torkolattól valamivel távolabb található, évente csak három hónapig fedi a folyóval érkező sáros ár, így több napfényhez jut. Ezeken a részeken a színes, impozáns agancskorallok és egyéb korallfajok vannak többségben, amelyek a pórusaikban élő fotoszintetizáló algákkal élnek szimbiózisban, és a napfényesebb régiókban teljesülnek életfeltételeik. Észak felé haladva az aljzatra érkező napfény mennyiségét már az évnek több, mint a felében korlátozza az Amazonas hordaléka, így erre többnyire szivacsok építik fel a korallképződményt. Összesen 60-nál is több szivacsfajt, továbbá 73 hal-, homár- és tengericsillagfajt találtak, köztük rengeteg húsevő halat és különböző páncélosokat. Nem véletlenül tartják a korallzátonyokat a tenger esőerdeinek a lenyűgöző fajdiverzitásuk miatt. Ráadásul a kutatók egyre gyakrabban fordulnak olyan korallzátonyok felkutatása felé, amelyek nem hagyományos körülmények között élnek, az amazonasi példa kiváló ennek a különlegességnek a szemléltetésére.

Ám a kutatóknak ahogy rábukkantak erre a csodával határos módon fennmaradó korallzátonyra, máris fel kellett ismerniük, hogy több irányból is veszély fenyegeti. A globális felmelegedés egyik fő kárvallottjai éppen a korallzátonyok, ugyanis ha a szükséges, szigorú életfeltételeik bármelyike megváltozik, például ha a tengervíz hőmérséklete akár csak több, mint egy hétig eltér az addig megszokottól, megindulhat a korallfehéredés, amely folyamat során a színt adó, pórusokban élő algák kilökődnek a stressz hatására, vagy pigmentjeik száma lecsökken. A korall energiájának majdnem száz százalékát az algáktól nyeri, így a fehéredés a korallzátony pusztulásához vezet. Ez a veszély világszinten kihat a korallzátonyokra az óceán hőmérsékletének növekedése és az egyéb hatások (szervesanyag-felhalmozódás, antropogén tevékenységek, savasodás, stb.) miatt. A Föld legnagyobb ilyen képződményét, a Nagy-korallzátonyt például már területének több mint 90 százalékán érinti a korallfehéredés problémája.

3

De az Amazonas torkolatában az éghajlatváltozásnál jóval gyorsabban is jelentkezhet egy másik pusztító hatás: a brazil kormány a területen 80 ponton kíván kőolajat kitermelni fúrótornyokkal, amelyekből 20 már működésbe is lépett, ezek közül pedig számos éppen a nemrégiben felfedezett különleges korallzátony felett helyezkedik el.

Az olajipari cégeket valószínűleg nem fogja néhány szép színes korall eltántorítani attól, hogy terveiket véghez vigyék, még ha ezzel súlyos károkat is okoznak az ökoszisztémában. Mi csupán reménykedni tudunk abban, hogy előbb-utóbb rájön a világ, hogy nem éri meg a környezetet elpusztítani a nagyobb gazdasági növekedés érdekében, hisz mire megérkezik a bevétel, lassan már nem lesz hol elkölteni.